Bogyó Noémi: Meseország

Mindig az égre nézek, örök álmodozóként. A felhők amorf alakzataiban keresem a mindennapi világ dolgait, kétlábú, négylábú, szárnyas, pikkelyes, valós és kitalált lényeit, a tárgyakat, amik belakják a napokat, s a növényeket, amik indáikkal körülfonják az életünket. Megszemélyesítem a fehér, gomolygó alakzatokat, történeteket találok ki az égen megjelenő szereplőimnek, az egyszarvúnak, a hegedűsnek, a kalapos dámának, a sziámi ikreknek, a fehér bálnának és társaiknak.
Augusztus derekán járt az idő. Az ég összes kékjét, fényét beleadta a nyári zsibongásba, a felfokozott sziporkázásba, a burjánzó növekedésbe, a zamatos érésbe. Belefáradt a kiteljesedésbe. Áttetsző azúrja kifakult.

Erre az égre néztem fel ötévesen, miután megtudtam, hogy komoly felnőttként szanatóriumba megyek. Egyedül. Milyen jó lesz nekem. Lesz majd ott sok barátom, és csodaszép kastélyban fogok lakni, mint a hercegkisasszonyok a mesében. Gondolatomban már tovább szőttem a történetet, láttam a kastély cirádás vaskapuját, a márványlépcsőket, a tágas termeket, amiket esténként pompás kristálycsillárok fénye varázsol ragyogóvá. Láttam magam, meseszép krinolinos rózsaszín ruhácskába, a hajamba virágok voltak fonva, s csilingelt a nevetésem a vadaskertben, ahol a királyfival kergetőztünk. Mert ahogy a kastélyt láttam, láttam a királyfit is. Olyan szőke volt a haja s nefelejcskék a szeme, mint Péterkének, aki minden találkozásnál megcibálta a copfomat, és olyan jó szíve, mint Marcinak, aki kérés nélkül is kölcsönadta a rollerjét, és nem engedte, hogy Péterke elvegye a babám. Mert a gyerekszerelmek is csak olyanok, mint a felnőtteké. Délibábot kergetnek a külcsín varázslatában.

Az előkészületek izgalommal töltöttek el. Volt nagy bevásárlás, anya az egész ruhatáramat lecserélte. Ennyi gyönyörű dolgot még soha nem kaptam egyszerre: narancsszínű pulcsit, amin bézs tevék meneteltek, meg pirosat, amin különleges szívecskék voltak, mintha kereszthímzéssel varrták volna ki őket. Számoltam a napokat, királykisasszonyos történeteket találtam ki, újabb és újabb játékokat a királyfival, miközben anya fürge ujjai minden ruhámba behímezték a monogramomat. Egy szemernyi félsz, sem szorongás nem volt bennem, csupán türelmetlen várakozás.

Eljött a nagy nap. Apa korán keltett. Kakaót főzött, úgy, ahogy szerettem, habbal a tetején, mézédesen, majd bepakolta a két méretes koffert a csomagtartóba. Anya Mimi babámmal beültetett a hátsó ülésre, kivételesen mellém ült és fogta a kezem. Hogy gyorsabban múlassam az időt, daloltam, úgy, ahogy elalvás előtt szoktam. Néztem az elsuhanó autókat, a fákat, a szénabálákat, a látóhatár legszélén megjelenő apró kék hegyeket, amik, mire hozzájuk értünk, óriássá nőttek.

Apa egy nagy fehér kerítés mellett állt meg, és halkan azt mondta, megérkeztünk. A kerítéstől nem lehetett látni a kastélyt, s a kapu sem volt rácsos. Barnára mázolt vaskapu tornyosodott előttem, elzárva csodaországot. Összeszorult a torkom, gombóc nőtt benne. Kis időbe telt, még a csengőszót meghallották bent. Kitárult a kapu, és megláttam álmaim mesekastélyát. Nem volt márványlépcsője, sem ragyogó fehér szobrokkal díszített falai. Sárgára volt meszelve, itt-ott málladozott a vakolata. A lépcső korlátján azonban cserepekben virágok nyíltak, az ajtóban pedig egy mosolygó szőke tündér állt. Fellélegeztem. A szőke tündért Emmának hívták. Gyönyörű volt. Derékig érő szőke haja ragyogott a napsütésben, és csilingelt a hangja. Azt mondta, búcsúzzam el anyától és apától, mert csoda móka vár rám a gyerekekkel. Ha ügyes leszek, akkor még ajándékot is kapok. Anya szorosan ölelt, apa a fejemet simogatta, és búcsúzóul puszit nyomott a homlokomra. A babát majd betesszük a szekrényembe, nem lesz rá szükséged, igazi játszópajtásaid lesznek, kacsintott rám Emma, s mintha egy élő babát venne át, úgy emelte ki a karjaimból Mimit, majd anyunak adta és már fogta is a kezem, vitt fel a bordó szőnyeggel borított lépcsőkön. Magabiztosan lépdeltem, alig vártam, hogy kinyíljon előttem a szárnyas üvegajtó, s meglássam meseországom. Az ajtó előtt megállva még visszanéztem. Anya, apa lentről néztek rám, mosolyogni próbáltak, de könnyes volt a szemük. Integettek. Az üvegajtó becsukódott mögöttem, s ők nyomtalanul tűntek el az életemből.

Meseország egy nagy teremből állt, aminek az egyik végében liliputi asztalkák voltak, liliputi székekkel, a másik oldalon pedig a játéksarok. Kispárnákon gyerekek ültek, a polcokon sok játék, könyv. A terem közepén bordó futószőnyeg, a terem végén a kitárt erkélyajtókig nyújtózkodott. A kilátás félkör alakú óriás erkélyre nyílt, mögötte a park fái bólogattak köszönésképpen. Innen lehetett bejutni a hálótermekbe. Az én liliputi ágyam az ablak mellett volt. Látni lehetett belőle az eget.

Nem volt időm sokat nézelődni, Emma már fogta is a kezem, s vitt a gyerekekhez. Új kislány érkezett, fogadjátok szeretettel, Zafinak hívják. A gyerekek, meglátva engem, meglepődtek, majd kuncogni kezdtek, aztán az egyik kisfiú csúfondárosan azt mondta: Fifiii. A gyerekek nevetésben törtek ki, s gúnyosan ismételgették: Fifiii. Sóbálványként álltam, még Emma el nem csitította őket: Zafi szülei messzi földről költöztek hozzánk. Ott, ahol Zafi szülei éltek, mindenkinek sötét a bőre, és gyönyörű fekete göndör haja van. Számunkra furcsa nyelven beszélnek, úgy, ahogy nekik is furcsa a mi nyelvünk. Legszívesebben elfutottam volna, s akkor az egyik kisfiú rám mosolygott. Két oldalt üres volt mellette a kispárna. Igaz, sötétebb volt a bőre Tominak, mint a többi gyereknek, de nem volt olyan fekete, mint az enyém. Megdobbant a szívem örömömben: itt a hercegem. Igaz, nem szőke, kék szemű, és semmiben nem hasonlít Péterkére, inkább Marcira, aki mindig kölcsönadta a rollerjét.

Tomival ezután sülve-főve együtt voltunk. Együtt ettünk, együtt játszottunk a kirakóssal, kockákból várat építettünk, és a vadaskertben is ketten bújócskáztunk, kergetőztünk. Meséket találtunk ki a kastély szellemlakóiról, akik a park végi nagy kőfal mögött bújtak el napközben, csupán éjszaka merészkedtek ki a parkba, a kastélyba, hogy visszahódítsák a világukat. Ha a kőfalhoz szorítottuk a fülünket, hallottuk, ahogy beszélgettek. Tomitól minden este nehéz szívvel váltam meg. A szomszédos hálóteremben aludt. Vágytam rá, hogy valami csoda folytán Panni helyett egyszer reggel, mikor felébredek, ő mosolyogjon rám. Ebben a világban azonban ilyen csodák nem voltak. Hiába vártam nap nap után, hogy anya, apa alakja feltűnjön az üvegajtó mögött, hogy anya magához öleljen, beszívjam az illatát. Elalvás előtt a meséire gondoltam, a haja selymére, apára, ahogy sakkozunk, a reggeli kakaóira.

Emma, a tündér, is az üvegajtó mögött maradt egész nap, sőt éjszakára is, csak reggelente jelent meg, hogy cigánykerekeivel szórakoztasson minket reggeli közben. Karcsú teste végigtáncolt a bordó szőnyegen, hajlékony dereka hídba ívelt, kézenállásból spárgába lendült át, aztán végig cigánykerekezett a bordó szőnyegen. Csodálattal töltött el sudár alakja, derékig érő arany haja, tejfehér bőre. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. A legjobban a reggeli tornát szerettem a nagy teraszon, s nem zavart az sem, hogy egyre hűvösebb lett. A parkban bólogató fák koronáit néztem torna közben. Zöldjük aranyba, rozsdavörösbe váltott, a reggel ködfátyolba burkolta őket. A hét legrosszabb napja a vasárnap volt, olyankor egész nap egyedül voltam a játszósarokban. Sorra jelentek meg a gyerekek szülei az üvegajtó mögött, hogy ajándékot hozzanak nekik, amik végül a szekrényben kötöttek ki, hogy fagylaltozni, cukrászdába, kirándulni vigyék őket. Hiába vártam anyát és apát. Biztos elfeledkeztek rólam, gondoltam. De egyszer majd eszükbe jutok, biztosan, vigasztaltam magam.

Az egyik vasárnap aztán Emma kézen fogott, s mosolyogva újságolta, hogy kirándulni megyünk. Csak ketten, kacsintott rám. A falevelek aranylottak a parkban a napfényben, Emma piros cipője kopogott a macskaköveken. A cukrászdában dupla krémest kaptam málnaszörppel. A következő vasárnap is eljött értem. Hazaviszlek, kacsintott. Arra gondoltam, lehet, hogy örökre, lehet, hogy anya és apa már soha nem jön el értem, s én akkor most már Emmáé leszek. Sokáig vezetett Emma, tekervényes utcákon. Egy zöldre mázolt rácsos kapu előtt megálltunk. Otthon vagyunk, mosolygott rám. Emma házikója pici volt. Minden pici volt benne. A konyha, a nappali és a hálószoba is. Nem volt gyerekszoba sem. Arra gondoltam, nem baj, ha nem lesz saját szobám, majd Emmával alszom a nagy ágyban. Emma ebédet főzött. Megengedte, hogy segítsek neki. Apró gombócokat formáztam, amiket aztán tepsire raktunk. Emma közben burgonyát hámozott és mesélt. Arra gondoltam, jól megleszünk mi együtt Emmával.

Egyik vasárnap nem hittem a fülemnek, mikor az én nevemet szólították, hogy látogatóm van. Anya és apa állt az üvegajtó mögött. Mosolyogtak, anyának könnyes volt a szeme. Nagyot dobbant a szívem, úgy kalimpált bennem a felismerés, hogy mégsem felejtettek el. Anya a búcsúzásnál sokszor megismételte, hogy eljönnek értem, még egy kicsit itt leszek, aztán biztos eljönnek értem. A kicsi bizonytalan időnek tűnt, nem tudtam elképzelni, mit jelent a kicsi idő múlva.

Zimankósra fordult az idő, a szekrényből előkerültek a kiscsizmák, télikabátok, sapkák, kesztyűk. A park fái, bokrai pucéran álltak, a szél lerázta róluk a leveleket. Tomival nem tudtunk bújócskázni, így új játékot találtunk ki. Szelesdit játszottunk. Rángattuk a bokrok, fák ágait, hogy mint a szél, lerázzuk róluk a maradék levelet. Önfeledten ágaskodtunk, kapaszkodtunk a lelógó ágakba, teljes erőből cibálva, cincálva őket. Aztán történt valami, ami végérvényesen mindent megváltoztatott. Az egyik nagy ág, miközben cibáltam, kicsúszott a kezemből, s Tomi arcába csapódott. Tomi feljajdult, zokogni kezdett, kezével eltakarta a szemét, az ujjai között vércseppek buggyantak ki. A nagy sírásra odaszaladtak a tanító nénik, gyerekek. Dühösen kiabáltak rám. Eleredtek a könnyeim. Elfutni innen. Messze. Lélekszakadva szaladtam a nagy falhoz a vadaskert legvégébe. Lefeküdtem a puha avarba, gombolyaggá göngyölődve zokogtam. Sajnáltam Tomit. Mit tettem? Rossz vagyok, nagyon rossz. Gonosz. Ismételtem Zuzka néni szavait magamba. Sötétre ébredtem. Nagyon fáztam. A park megtelt hangokkal, kiáltásokkal, recsegtek az ágak a léptek nyomán. Zafi, Zafi, hallottam mindenfelől a nevemet. Emma talált rám. Ölébe vett, úgy vitt be a kastélyba, mint egy kisbabát. Egyenesen a zuhany alá vitt. Sokáig locsolta rám a meleg vizet. Nem szólt hozzám, harag sem volt a szemében, csak bánat. Azt mondták a szemei, mit csináltál, nagy bajt csináltál. Testemet lassan átjárta a meleg, zsibbadtak az ujjaim a lábamon, kezemen, kipirosodott a bőröm. Emma sokáig dörzsölte a testem puha törülközővel, majd forró teával itatott. Egész idő alatt Tomira gondoltam. Nem mertem megkérdezni, mi van vele. Emma aztán a betegszobába vitt. Nem mondta, miért nem alhatok az ágyamban, csak azt, hogy most egy kis ideig itt fogok aludni. Betakart, de nem nyomott puszit az arcomra. Anyára, apára gondoltam. Szerettem volna odabújni hozzájuk, érezni a testük melegét, az illatukat. Végtelenül vágytam, hogy velem legyenek, apa meséljen, anya ölelése ringasson álomba.