Takaréklángra állított érzelmek

S akkor is, most is az ő kezében futnak össze a szálak. Nem irányít, nem diktál, nem ő viseli a nadrágot, férjét sem egzecíroztatja, csak szép csendben ott áll a fia mögött. Tompítja a bajt, elrendezi az elrendezhetőt, és magához öleli az egész családot. Magas nézettséggel fut a film a mozikban, mert szól a szerelemről, az emlékekről, a mai társadalom elveszettségéről, s mindemellett Magyarország jelenéről is árnyalt képet fest. A Rossz versek nem mindennapi sikere Takács Katalin számára is rendkívüli öröm, hiszen játékfilmben az utóbbi években ritkábban jut tehetségéhez méltó szerephez.

Hogyan került Reisz Gábor látókörébe? Válogatásra hívták, vagy beajánlották nála?

Nagyon egyszerű találkozás a miénk. Vannak dolgok, amelyek sorsszerűek. Gábor keresett egy anyukát. Elkezdte forgatni a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, de mivel nem volt pénz a filmre, előbb azt vette fel, amit baráti alapon az osztálytársakkal felvehetett, s csak azután léptek a képbe a szülők. Kovács Zsolt és én úgy kerültünk össze, hogy akkoriban mindketten Kaposváron játszottunk. Gábor fiatal egyetemista volt, rám egy kedves kolléganőm hívta fel a figyelmét. „Jól van, jöjjön akkor a Takács Kati!” – mondta, és készített egy próbafelvételt velem és Ferenczik Áronnal, a film főszereplőjével. Látni akarta, hogyan működünk együtt mint anya és fia. Arra kért, hogy improvizáljunk. Áron szerencsére isteni fazon, olyan jó dumákat nyomott, hogy élveztem vele a játékot. Gábor szólt is, hogy jó, jó, de legyek következetesebb, ne menjek vele, legyek zártabb, anyukásabb. Az apa végül liberális lett a filmben, én pedig konzervatív. Így csöppentem bele a történetbe, és lettem a rendező filmbeli anyukája. A forgatáson aztán mindig pontosan megfogalmazta, mit vár tőlem. Centiről centire vitt, míg olyan nem lettem, amilyennek elképzelt.

Kapott valamilyen előképet a rendező édesanyjáról?

Akkor mutatott be neki, amikor az utolsó jelenet felvételére készültünk. Elvitt az irodájába. Mondtam is neki, hogy egy picit korábban kellett volna megismernem őt, s akkor könnyebb dolgom lett volna. Rövid, szőke hajú, középkorú hölgy a mama, egy végtelenül kedves főnökasszony, aki mögött pontosan megéreztem azt a fegyelmet, azt a keretet, ami szükséges ahhoz, hogy valaki vezető állásban komoly üzleti kérdésekben döntsön. Aztán elkészült a film, sikerült eljutni vele Karlovy Varyba, majd eltelt pár év, Gábor egy napon felhívott, hogy a Rossz versek forgatására készül, és a szülők szerepét ismét nekünk adja. Zsoltnak és nekem.

A Rossz versek egyik megindító jelenete apa és fia között, a párizsi repülőtéren zajlik.

Gábor valószínűleg az édesapjával van szorosabb kapcsolatban.

Ön kivel volt?

A hétköznapokban édesanyámmal, a példaképem az apám volt. Férfiszabóként ő foglalkozott a vevőkkel, aztán szabott és varrt. Praktikus ember volt. Szembement a világgal, látta, hogyan zajlanak a dolgok, és aszerint működött. Szerették az emberek, mert szórakoztatta őket. Művészléleknek mégis inkább anyámat nevezném, aki zárkózott, gátlásos lélek volt. Árvaként nőtt fel, különböző nagynénik nevelték. A finomság, az érzékenység benne volt meg, csak nem tudta kifejezni, bár kézügyességben egészen kivételesnek láttam. Gyönyörűen kézimunkázott, de az egész élete végül is szolgálat volt. Kiszolgálta apámat, a rokonokat, akik gyerekkorában ott álltak mellette, miközben ő maga teljesen a háttérbe szorult. Anyai nagyapámról is különös kép él bennem. Nagy élet-, vagy inkább nagy csavargóművész volt, az ő alakját titok lengi be. Csak azt tudom, rosszul bánt anyámmal. Elhagyta. Elment a világba. Írótól amatőr operaénekesig egészen érdekes figurák voltak a családban.

Reisz Gábor nemcsak rendezte a filmet, önmagát játssza a Rossz versekben. Mi volt a legemlékezetesebb instrukciója?

Van egy jelenet a filmben, amikor a vártnál korábban jön meg Párizsból. Előtte már megkért a telefonban, hogy ne faggassam ennek okáról. S ahogy belép a lakásba, én azzal fogadom, hogy elég szarul nézel ki, és a kezébe nyomok egy gesztenyét. „Minek ez?” – kérdezi. Azért, mert én azt akarom, hogy a fiamnál mindig legyen egy gesztenye. Háromszor vettük fel a jelenetet. Gábor azt mondta: „Csak add oda a gesztenyét, ne rakj bele érzelmeket!” És most nevetnem kell, mert az én Dani fiam is, akiből színházi fotós lett, mindig erre kér. „Anya, hagyd az érzelmeket!” Neki sem szabad soha kimutatnom, hogy egy adott helyzetben mi játszódik le bennem. Gábor rokonszenves fiú. Lélekben rendkívül közel áll hozzám, de ezt sem mondtam el neki. Amikor Karlovy Vary fesztiválján először néztem meg a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant, szégyen, nem szégyen, elsírtam magam. Megismertem egy fiatal rendezőt, aki céltudatosan adott instrukciókat, nem foglalkozott azzal, hogy ki vagyok és hány éves, egyszerűen csak arra kért, hogy csináljam meg azt, amit szeretne. A forgatáson nem derült ki, hogy micsoda érzelemgazdag emberrel állok szemben. Aki meg meri mutatni a veszteségeit, a kicsinységét, a bizonytalanságát, ahogy összetörik az életben, miközben egy okosan gondolkodó, intelligens fiú. És a humora…! Odavagyok érte! Feltörnek az emlékek az életéből, és úgy érzed, magadat nézed. Ott ült mellettem a fiam a bemutatón. Amikor behívom Gábort a filmben a karácsonyfához, Dani azt súgta a fülembe: neki is ugyanez az emléke van rólam, mint amit a vásznon látott. Hát nem érdekes?

Akkor nagyon sok lehet a közös vonás színésznő és szerepe között.

Ezt nem tudom megítélni. Én – én vagyok. A figura kettőnk keverékéből született meg. Belőlem és a leírt szövegből. Bár ez utóbbiból, rám nézve, nem volt sok a forgatókönyvben. Gábornak ehhez a történethez nyilván az édesapja bohémabb lényére volt szüksége.

Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének egyik szálából Szorul a hurok címmel Forgách András írt darabot, amelyet a Rózsavölgyi Szalonban mutattak be.

Az Erna-vonalat írta meg András. Megkérdezte Nádast, hogy engedi-e? A válasz annyi volt: „Takács Katinak igen!” András aztán hozzárakta Erna menyét és a taxisofőrt. Erna gazdag zsidó asszony, egy híres orvosprofesszor felesége. Mindig alárendelt szerepe van a férje mellett. Uralkodó típus, a háttérbe szorítva figyeli férje különböző ügyleteit. A családjában és a baráti körében meghatározó személyiség. A taxisofőrről, akinek a kocsijában ül, kiderül, hogy régi ismerőse, valamikor közük volt egymáshoz. És ott ül a kocsiban Erna menye is. Hármuk beszélgetéséről szól a darab, három szemszögből megírva. Ez mindegyikünk számára azt jelentette, hogy háromféleképpen kellett megtanulni a szöveget. Azt hittem, az összes hajam kihullik a végén. Forgách András volt a narrátor, ott ült az egyik oszlopnál a színpadon. Az utolsó hétre behívták Gergye Krisztán koreográfus-rendezőt, aki szintén nagy Nádas-rajongó, hogy nézze meg, mit lehetne mozgásban hozzátenni a darabhoz. És azt, amit mi három verzióban elmondtunk, ő szépen megvariálta. De addigra mi már erősen kötődtünk a színpadi helyzetekhez, az utolsó héten pedig minden borult. Emlékszem, kedden volt a bemutató, én vasárnap sírógörcsöt kaptam, hogy nem leszek képes megcsinálni.

Aztán mégis sikerült.

De sok évembe került! Morzsolódott rendesen az idegrendszerem. Kiragadott, érdekes történet volt a miénk. Imádom Nádas Péter írásait. Bármelyiket olvasom, úgy érzem, mintha szabadon úszkálnék a tengerben. De nem is! A tenger sodor, visz magával, az áramlataival!

Mándy Iván születésének 100. évfordulója alkalmából decemberben a New York kávéházban rendezett irodalmi esten is fellépett. Nagyon erős lelki kapcsolatban voltak annak idején. Mándy kimondottan rajongott önért.

Megnézte Dömölky János filmjét, az Ottlik Géza regénye nyomán készült Hajnali háztetőket, s az nagyon nagy hatással volt rá. De már előtte, a Radnóti Színházban is látott játszani. Egyszer hátra is jött Judittal, a feleségével, s azon a szűk kis folyosón, az öltözőknél beszélgettünk. Láttam a kutató tekintetét, ahogy alaposan megnézett magának, hogy ki ez a nő, aki neki a színpadon annyira tetszett. Főiskolás voltam, amikor először hallottam róla. A Vera szerelmeit rendezte nekünk Kapás Dezső, az nagyon erős emlék maradt. Volt egy jelenet, amellyel sokat kínlódtam, miközben mindenféle atrocitás ért. Később aztán, amikor már személyesen ismertük egymást, találkoztunk párszor a Művész cukrászdában. Őrzök is tőle egy nagyon szép levelet.

Most a Petőfi Irodalmi Múzeumban fog felolvasni tőle, amikor bezár a róla és Mácsai István festőművészről szóló közös kiállítás.

Engem mindig a természetességével, az egyszerűségével nyűgözött le. S azzal, hogy pontosan úgy beszélt, ahogy írt. Ő maga volt a novella. Ugyanúgy fogalmazott, ahogy a műveiben. Majdnem azt mondtam: ahogy a verseiben, mert minden novellája egy vers volt. Két mondata között mindig egy filmet látok. Finom, rejtett humorával nagy hatással volt rám. Annyira zavarba ejtő volt a lénye, hogy sokszor megszólalni sem mertem mellette, mert úgy éreztem, egy novella jön velem szemben.

Láttam egy közös képüket, talán a Balatonnál készült.

Egyszer Ottlik Géza meghívott bennünket nyaralni Tihanyba. Ott volt Iván a feleségével, és mi, Dömölky János, Danika és én. Egy kis pokrócon ülünk Mándy Ivánnal a fűben.

Tudott ő egyáltalán nyaralni?

Ha Judit, a felesége rá tudta venni! Persze akkor sem töltötte az egész délelőttjét a plázson.

Amióta megvált a kaposvári színháztól, és visszajött Budapestre, mintha telítettebb lenne az élete. Most éppen Deák Krisztina rendezése alatt dolgozik Budaörsön, a Vénusz című darabban, Börcsök Enikővel fog játszani a Pinceszínházban, vendégeskedik a Katona József Színházban, és szerepet vállalt a Barátok köztben.

Kedvesen hívtak a sorozatba, és egy nagyon jó szerepre. Dörzsölt a nő, csupa zűrös vállalkozással. Nem mutatja ki az érzelmeit, csak azt lehet látni, hogy furcsa alakokkal üzletel. És ami még izgalmasabbá teszi a figurát: van egy fiatal fiúja, akit egykor pénzzel szerzett meg. Igen, mostanában rendre megtalálnak az ilyen különleges feladatok. Ennél többet nem is szeretnék már vállalni. Érdekes karaktereket kapok. Kicsit dilis anyákat, rettenetes nagynéniket. Jól is esik, ha néha kipihenhetem őket.