Szubjektív művészeti legek 2005

1. Biennálék, művészeti vásárok, egyedi kurátori tárlatok sora várta a tárlatlátogatókat tavaly is. Személyes pozitív élményeim közé tartozik az 51. Velencei Biennále két központi kiállítása, a Mindig egy kicsit tovább és A művészet élménye című, konkrétan pedig Candice Breitz Mother és Father (2005) 6-6 csatornás videóinstallációja, amelyben hollywoodi filmekből sajátította ki, alakította át az anya- és apaszerepre vonatkozó részleteket. Ugyanitt, a lagúnák városában, a Chiesa di San Staeben mutatkozott be a svájci Pipilotti Rist, aki Homo sapiens sapiens (2005) c. videoinstallációjával az édenkertet elevenítette meg a patinás szakrális tér mennyezetén. A nagy élmények közé sorolható Kiki Smith egyéni kiállítása a velencei Querini Stampaliában. Az új történetek, a történetek elbeszélésének szemtanúi voltunk a prágai biennálékon is, ahol a nagy narratíva – a Knízák-ellenesség – dominált elsősorban. Ám művészeti szempontból itt is egy „filmes” produkció vonta magára a figyelmet, Johan Grimonpez Looking for Alfred (2004-2005) c. munkája, amelyben a Hitchcock-filmek szürrealizmusa vált a mű témájává. A tavalyi év folyamán nem volt mellékes számomra az a tény sem, hogy Németh Ilona meghívást kapott a Flash Art 2. Prágai Biennáléjára, hogy immár közel fél éve vándorolnak művei Japán legjelesebb kortárs művészeti intézményeiben egy kortárs kelet-európai művészeti kiállítás keretében. De közvetlen közelünkben is volt miért betérni a galériákba, Budapesten Pauer Gyula életműtárlatára, Pozsonyban a Szlovák mítosz, Bécsben pedig Mondrian, Chagall vagy éppen a finn klasszikus modernek kiállításra.

2. A tavalyi év veszteségei között tartom számon Igor Zabel szlovén műtörténész-kurátor halálát, a művészeti negatívumok kategóriában pedig kiemelkedik a dél-szlovákiai magyar köztéri szobordömping (pl. Esterházy János börtönidillje Búcson).

Németh Zoltán irodalomkritikus:

1. Az elmúlt év számomra Parti Nagy Lajos-év volt, annak minden örömével és gyötrelmével együtt: ez a lenyűgöző erejű nyelvi tér szinte második anyanyelvemmé vált, miközben persze kihívásként is szembe kellett néznem a monográfiaírás nehézségeivel. A Szódalovaglás „mintamondatai”, az Esti kréta és a Grafitnesz versei, A hullámzó Balaton elbeszélései, a Mauzóleum, az Ibusár, a Gézcsók, illetve a Sárbogárdi Jolán-féle A test angyala újraolvasásai tették ki nagyrészt ezt az évet. Persze nem lehet megfeledkezni olyan elemi erejű olvasmányélményről sem, mint amilyen például Spiró György Fogság című regénye volt, de felhívnám a figyelmet Csehy Zoltán verseire, amelyek várhatóan jövőre jelennek meg kötetben, valamint N. Tóth Anikó Fényszilánkok című regényére is. Jót szórakoztam a Johann von Kronstadt (alias Orbán János Dénes) szerkesztette Sándor vagyok én is! rovat versein az aradi Irodalmi Jelenben, és büszke lehettem a Kalligramra, amikor nekem mint elvileg helyi erőnek több helyről dicsérték a folyóirat és a kiadó által képviselt színvonalat. Élmény volt Andrzej Stasiukot hallgatni egy besztercebányai beszélgetésen, és készülök Michal Hvorecký, valamint Nádas Péter idén megjelent, legújabb regényének olvasására is.

Ergo az irodalmi élet. Legemlékezetesebb egy maribori József Attila-konferencia volt, ahol Rácz I. Péter, H. Nagy Péter és L. Varga Péter társaságában vehettem részt előadóként, valamint a szigligeti JAK-tábor, ahol egy hetet töltöttem a titkos napló írásával Mizser Attila társaságában. Nagy öröm volt számomra Gazdag József és György Norbert sikere, az általuk elnyert hazai és magyarországi díjak száma legalábbis sikerre enged következtetni, valamint A széttartás alakzatai című könyvem magyarországi és erdélyi recepciója.

2. Negatívum? Nem szoktam Robinson Crusoe módján naplót vezetni, feltüntetve a rossz és jó eseményeket. Viszont még mindig meglep, ha egy megkritizált könyv szerzője személyes sértésnek veszi a könyvét ért bírálatot, és évek múltán is tombol benne a düh. Az is a meglepetés erejével hatott rám, hogy amikor egy-két tanulmányomban felvetettem: ha egy szöveg nyelvéből kimutathatatlan, hogy a szlovákiai magyar irodalomba tartozik (vagyis nincs semmiféle „sajátos”, jellemző vonása), akkor mi értelme elkülöníteni a magyar irodalom egészétől – ezt a véleményt az idősebb generáció nem egy tagja szinte személyes sértésként kezelte. Türelem az ún. irodalmi életben és hajthatatlanság, keményfejűség azokban az elvi, szövegformálási kérdésekben, amelyek csak rajtam múlnak: ez volt a tavalyi év.

Hizsnyan Géza színikritikus:

1. Nehéz kiválasztani egyetlen „leg”-et, mert több emlékezetes színházi élményem kötődik a tavalyi évhez. Ha rangsorolnom kellene, akkor legnagyobb élményként a pozsonyi Aréna Színház Tiso-előadását említeném. Azért is nagyon fontos számomra, mert gyönyörű példája annak, hogy társadalmilag és erkölcsileg fontos mondanivalót hogyan lehet egészen kitűnő színházi formában és színházesztétikai eszközökkel kifejezni. A szlovák színházi életben nagyon fontos eseménynek tartok két idén induló fesztivált, a Modern dráma fesztiválját Pozsonyban és a szlovák színházak Érintések és kapcsolatok (Dotyky a spojenia) c. fesztiválját Turócszentmártonban. A magyar színházi életből a legnagyobb élményem talán egy színészi alakítás volt, mégpedig Zsámbéki Gábor Médeia-rendezésében (Katona József Színház). Maga az előadás vitatható, de Fullajtár Andrea Médeia-alakítását az utóbbi évek egyik legnagyobb magyar színészi teljesítményének tartom. Lenyűgözött a játékával. Nagyon érdekes volt, nagyon hatott rám Alföldi Róbert rendezése, a Sade márki 120 napja című előadás a Budapest Bábszínházban. Ugyancsak nagyon jelentősnek tartom Schilling Árpád Feketeország (Krétakör Színház) című rendezését, amelyet a nyitrai fesztiválon is lelkesen fogadott a közönség. Ami a szlovákiai magyar színházakat illeti: nagy örömmel néztem a Komáromi Jókai Színházban Schiller Ármány és szerelem című darabját Görög László rendezésében. Elsősorban a kitűnő színészi alakítások ragadtak meg, és az sem mellékes, hogy ez végre egy olyan előadás volt, melyben a társulat idősebb és fiatalabb tagjai együtt, kitűnő színvonalon és – végre úgy tűnik – teljes egyetértésben szerepeltek.

2. Ha negatívumokról kell beszélnem, vagy olyasmiről, ami miatt szomorú voltam, azok inkább jelenségek. Például az, hogy a Komáromi Jókai Színház – annak ellenére, hogy erős színészi társulatával bárhol megállná a helyét, amint azt az Ármány és szerelemmel is bizonyította – sajnos nem igazán tudott egységesen jó évet, évadot produkálni. Sem az elmúlt évadban, sem az ideiben. És sajnos a kassai Thália Színház már évek óta nem tud igazán konszolidálódni. Ezek elég szomorú jelenségek számomra.

Takács András néprajzi szakíró:

1. Számomra a 2005-ös év legértékesebb kulturális eseménye az Ifjú Szivek Magyar Táncegyüttes (alakulásakor Magyar Dal- és Táncegyüttes) fél évszázados jubileumának ünnepi eseménysora volt. Tevékenységével kultúránk, hagyományaink avatott ápolásáról tett tanúbizonyságot az együttes.

Az öt évtizedes munkát méltató könyv (Csanaky Eleonóra: Az Ifjú Szivek 50 éve) kordokumentum az előadóművészet azon ágának születéséről és megerősödéséről, amely azelőtt nem szerepelt a színpadokon. Mint ahogyan számomra kordokumentum volt a jubileumi színházi előadás is. Mindkettő hűen tükrözte azt a jelentős eredményeket felmutató munkát, melyet a mindenkori politikai irányzatokkal a talpon maradásért, a példamutató tevékenység folytatásának lehetőségéért vívott küzdelemben kifejtett-kifejtettünk.