Szeret, nem szeret

Ige: „Hiszen másokat intettél, és a lankadt kezeket erősítetted. A botladozót talpra állították szavaid (...) Most, hogy rajtad a sor, fáraszt? Amikor téged ér csapás, megzavarodsz? Nem ad bizodalmat istenfélelmed, és reménységet feddhetetlen utad?” (Jób könyve 4, 3–6)

Exuperynek A kis herceg című könyvében a róka fogalmazza meg, hogy mennyire fontos az ember életében az ünnep, és a rítus, mely valójában fölvezetője magának az ünnepnek. Emlékeinkben élnek még bizonnyal ránk diktált, de örömmel várt ünnepek is, melyekre valóban már jó előre ünneplőbe öltözteti az ember a szívét. Aztán vannak jól menedzselt ünnepek, melyek úgy válnak mindennapjaink részévé, hogy szinte észre sem vesszük. A Bálint-nap kapcsán nem kívánok sem a propagálók, sem a kárhoztatók sorába beállni, pedig érdekes volna nyomon követni, hogy egy szent emléke miként vált a keresztyénség számára oly idegen babonák és szerelmi jóslások alapjává már a középkorban, majd további útját követni az öreg kontinensről az új hazába, Amerikába, hogy sok más divattal együtt visszahódítsa a mi vidékeinket is. Lehet, hogy az igazi okot az alapvető kutatói kérdés válaszolja meg: cui bono, azaz kinek jó, kinek használ mindez?

Hogy van-e összefüggés a Bálint-nap és a bibliai Jób szenvedései között (éppen Jób történetét kezdtük el olvasni sorozatunkban), hát, ki-ki döntse el magának. Csak az ősi magyar népdal erejéig követem. Ez pedig azt mondja: „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem.” Ennél a hajánál fogva előrángatott érvnél a gondolatsor ilyetén folytatását szeretném nagyon gyorsan befejezni. Hisz a szerelem és a gyötrelem is a lélek legmélyebb rétegeit érintő, fölindító érzés. Ezen a ponton pedig nagyon szoros párhuzam mutatkozik a Bálint-nap és a mai Igénk között. Az idézett sorok Elifáznak, Jób egyik barátjának szavai, amivel „vigasztalni” próbálja a Sátán által megvádolt és Istentől megpróbált, mindenét elvesztő, betegségtől eltorzított Jóbot. De kitűnik belőle az a felszínesség is, mely csupán fekete-fehéren látja a dolgokat, igazából csak a felszínt képes érinteni, de a dolgok mélyéig már nem hatol. Az általa ismert tudást próbálja Jóbra is gépiesen alkalmazni, miszerint a gazdagság és jólét az Istentől adott jutalom a kegyes életért, a csapás és a baj Isten büntetése az ember valamely bűnéért. S mert Jóbbal ez történt, szükségszerűen valami nagy rosszat kellett, hogy elkövessen. Ezzel Jób eddigi istenfélelmét is megkérdőjelezi, feddhetetlenségét szinte elutasítja. Közben valójában az ő vigasztalásának valódisága válik kétessé. Végül pedig csak ennek a meggyötört, (le)sajnált Jóbnak imádsága és közbenjárása révén nem sújtja őt az Isten haragja. Mert a felszín csillogása nem helyettesítheti az igazi mélységet! Nem kell hozzá felsőfokú matematika, hogy belássuk, egy száz méter széles és egy centiméter „mély” folyó keresztmetszetre ugyanakkora, mint egy méteres árok, mely egy méter mély. És bármilyen szép a nagy víztükör csillogása, ugyanakkor lépésnyi csupán az árok, a súrlódás miatt mégis ez utóbbi képes több vizet közvetíteni! Mert csalóka a csillogó felszín, és sokszor csak a hiányzó mélységet hivatott álcázni. Rohanó világunkban úgysincs idő igazán a mélységeket keresni. Megelégszünk a Bálint-nap kétes értékű díszeivel is. Sokszor nem is keresünk többet egy farsangi álarc mögé bújtatott felszínes kapcsolatnál. A Bálint-nap műanyag szívei meg tökéletes díszletek ehhez. Az igazi szeretet azonosul a másikkal, kiskapuk nélkül is fölvállalja a társat, nem csak a szexualitás fecsegő felszínén, a hallgatag mélyben is társ. Hisz az igazi erő ott rejlik. Ez már nemcsak kapni akar, skalpot gyűjt, hanem adni is képes. Pál apostol azt írja: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte” (Efezus 5, 25). Ebben jobban hiszek, mint egy piros masnis műanyag szívben.

A szerző református lelkész