Szépen, csendben kipakolt

A hatvanegyedik évét taposó, viharos életű, legendás színésznő nagy szerelmekről mesélhetne, s ha így folytatja, bizonyára mesélni is fog. Első rendezésében, a Dobozokban, amelynek forgatókönyvét is ő írta, már megteszi ugyan, de a java vélhetően még hátra van. Egy százperces alkotásba nagyon kevés fér, főleg, ha valaki olyan dús érzelmi életet él, mint Jane.

De nemcsak érzelmekben – szerepekben is sokat kapott a brit származású, ám huszonkét éves kora óta Párizsban élő színésznő. Ő a műfajok között „hajózott” ugyanazzal az elhivatottsággal, mint édesapja, a brit haditengerészet második világháborús főtisztje, aki a Szabad Francia Erők tagjait szállítva a francia ellenállást segítette. Vékony testalkatú, ám meglehetősen érzéki megjelenésű lánya már Londonban megtette első lépéseit a filmszínészet felé, a nagy berobbanás azonban csak azután történt meg, hogy legintimebb testrészét is megmutatta Michelangelo Antonioni legendás alkotásában, a Nagyításban. Angol filmben ilyesmire addig nem volt példa. Két évvel később Serge Gainsbourg párjaként énekelt egy dalt, amelyet az akkor már javában istenített BB töprengés nélkül visszautasított. A Je t’aime (Szeretlek) egészen „mélyre ható” szövegével a szexuális szabadságot hirdeti, s az amúgy is lázadó fiatalok szerelmi himnusza lett, és akárcsak az olasz, a spanyol vagy az angol rádióállomások, a szocialista rádiók is tiltott dalként kezelték. Nálunk csak a hetvenes évek közepén tört meg a jég, onnantól fogva azonban Jane Birkin forgathatott bárkivel, Európának ezen a táján ő maga volt a test bűnös, ám mégis édes angyala, kinek nevéhez semmi mást nem csatoltak, csupán ezt a szexuális töltetű, amúgy remek kis dalocskát. Közben Gainsbourg, a beatnemzedék szakállas ikonja feleségül vette az akkor már elvált brit színésznőt, aki tizenkét együtt töltött év után aztán vele is szakított, hogy nem sokkal később Jacques Doillon filmrendezőnek mondja ki a boldogító igent. Jane Birkin azokban az években már remek alakításokkal büszkélkedhetett. Jacques Deray rendezésében, A medencében miatta fordul el Delon Romy Schneidertől. A Gainsbourg által vászonra vitt Szeretlek… én már nem-ben Joe Dallessandro partnereként a testi-lelki együttlét fájdalmas kínját is megéli, majd olyan rendezőkkel dolgozik, mint Paul Morrissey, Patrice Chéreau, Bertrand Tavernier, Jacques Rivette, Alain Resnais, Agnés Varda, Jean-Luc Godard és James Ivory. A mindenkire érzéki hatást gyakorló, vonzó nőből szép lassan intellektuális hős lett, aki már állig begombolkozva is figyelemre méltó alakításokkal tudta megajándékozni nézőit.

Első saját filmjében, a Dobozokban a főszerepet is ő játssza – végig bő férfiingben, „kétsze?mé?lyes” nadrágban. Anna, a történet hőse, ő maga. A film ugyanis Jane Birkinről szól. A hatvanon túl is vonzó, érett szépségével is hatni tudó asszony most költözött egy régi, hatalmas, tóparti házba. Ebben a csendes, idillikus környezetben a magány is hangosabban szól. Anna élete dobozokban hever, a kicsomagolás egyre több emléket hív elő benne. Férjekkel, szeretőkkel, családtagokkal telnek meg a szobák, mindenki megjelenik a házban, akihez komolyabb köze volt, vagy köze van. Három férjétől három lányt szült, akik ugyancsak feltesznek néhány nehéz kérdést őszinte anyjuknak. Olyan ez a történet, mint egy finom délutáni desszert, illatos teával. Nem üli meg sem a gyomrát, sem a lelkét a nézőnek. Meghallgatja, átéli, s talán még el is gondolkozik rajta, de a vacsorától, egy izgalmasabb kalandtól nem veszi el a kedvét. Anna nem tesz szemrehányásokat senkinek, s őt magát sem marja a lelkiismeret. Mindent úgy fogad el az élettől, ahogy azt a sors rámérte. A szakítások, az elválások, a csalódások nem vették el a kedvét hátralevő éveitől, kín, megkeseredettség, kiábrándultság nem ül a lelkén. Anna teljes harmóniában él önmagával, olykor durcás, máskor haragos lányai pedig egy idő után maguk is megbékélnek, s elfogadják anyjuk egykor viharos érzelmeit. Nincs tehát hatalmas pánik, lélekmegnyomorító félelem, hogy „mi lesz holnap, lesz-e még társam, tudok-e még újra szeretni valakit?”. Anna dobozai fokozatosan kiürülnek, a tárgyak, akárcsak a felkavart emlékek, a helyükre kerülnek.

Csendes, érzelmekben gazdag film a Dobozok. Nem tép mély sebeket az ember lelkén. Játszik benne John Hurt, Géraldine Chaplin, Michel Piccoli, sőt a rég nem látott Annie Girardot is. Mindenki a régi formáját hozza. A megszokott, hiteles arcát. Száz percet megérdemelnek az életünkből. A száztíz viszont már lehet, hogy sok lenne.