Szemétpillanat, tortaalkalom

Jekatyenburgi Koljada-Színház: RevizorCtibor Bachratý felvételeA Jekatyenburgi Koljada-Színház nagyon olvasható, pontos, de meglehetősen egyszerű metaforára fordította az orosz istenhátamögöttek patetikus ízléstelenségét, agresszív butaságát. Mindent belep a sár, az ember még igyekszik is, mindenki hordozza magával vízzel teli pléhvödrét, és sárcipőt is visel, megtanulta kezelni a sarat, a maga megszokott, otthonos piszkát. Gogol Revizora nagyon alkalmas minden idők hihetetlen primitívségének modellezésére, az elmaradottság szembesítésére a kifinomultabb sunyisággal, nyerészkedéssel. Az előadás mintha egy világvégi kultúrházban játszódna, ahol a végkiárusítások ordenáré tárgyai adják a lepusztult közeget. Koljada eljátszik az orosz nemzetkarakterológia legnagyobb otrombaságaival is, mocsok és alkoholizmus, daloló kedv és vallásos áhítat, túláradó érzelmesség és magától értetődő érzéketlenség. A színészet robusztus és harsány, szögletes mozdulatok, darabos gesztusok, súlyos lépések, üres nevetések, fújtatások, prüszkölések. Ebbe az elnagyolt világba téved Hlesztakov, a neurotikus, finomkodó szélhámos, aki a kokaint arcpúdertől kezdve légfrissítőn át mindennek használja. Az égő szemű, beesett arcú, vékony Oleg Jagodin hihetetlenül szuggesztív, egyszerre légies és elsöprő erejű színészete az előadás nagy erőssége. A sár mint pénz, a sár mint zsíros föld, poétikus zöldhagymaültetvény, a sár mint homokozó. S természetesen az elvtelen Hlesztakov túltesz mindenkin, megfürdik a sárban, mindenkit besároz, mert az erkölcstelenségnek is vannak fokozatai. Mégis, az egész, nem elég tömény, nem kínál elég titkot és feszültséget. Nem elég tragikus, s nem elég vitriolos sem, hosszadalmasan variálja ugyanazt.

A belga NTGent társulat Johan Simons rendezésében egy regényt alakított koncept-színházzá. Michel Houellebecq igazi provokatív kultuszszerző, könyveiben sodró lendületű történetekké alakítja korkritikáját, kiábrándultságát, aggályait. A Platform című előadás hatalmas robajjal kezdődik, elképesztő mennyiségű szemét, értéktelen vacak, életünket kitöltő termék zuhan a kezdetben nyugatiasan hideg, tiszta térbe. Fehérneműben másznak elő a színészek, s elkezdődik a tudatosan megkomponált ténfergés, az aprólékosan megtervezett hangsúlytalanság, a sokatmondóan értelmetlen matatás. A szövegek pedig éppen zsigerileg radikálisak, a kiégett nyugatiak ázsiai szexturizmusán keresztül beszél a harmadik világ kiszolgáltatottságáról és csapdahelyzetéről, valamint az európai civilizáció elvakult gőgjéről és teljes eltévelyedéséről. Szeretkezések és pusztulások anatómiai részletekben bővelkedő leírásai, nemi szervek csatakossága és kiomló belek iszamóssága, halál és egyesülés, kéj és kín keveredik össze. Hideg, semmiképpen sem leíró vagy megjelenítő, de a kisemberi zavartságot mégis alapul vevő színészet áll szemben, a szenvtelenségében igazán inkább vad és kegyetlen szövegekkel. Mégis a formátlanság mint rendező elv, az egymást gyengítő pamflet-agitáció és a történet elmeséléséhez való ragaszkodás az üzenetet meghagyta üzenetnek, ágálásnak és lapszéli jegyzeteknek. Színház helyett egy téma illusztrálása, tipikusan az az alkotói hozzáállás, mely úgy gondolja, hogy elég a radikális vélemény, a kétségbeesett düh, az indulatos elégedetlenség, s a rendszer, hogy nem teszszük, csak beszélünk róla. Mégsem elég élesek a kontúrok...

A Rigai Új Színház egy Tatyjana Tolsztaja-elbeszélést, a Szonyát változtatta gyönyörűségesen emberi, szentimentalizmust, nosztalgiát felvállaló és pompásan kordában tartó előadássá. Alvis Hermanis rendező megtalál egy üres otthont, a helyet, mely múltat őriz és sorsokra emlékezik, hangulatot áraszt és megelevenedik, ha jól faggatják. Egy régimódi, ezer apró tárggyal berendezett szobába settenkedik be két betörő. De már ekkor is furcsa lebegő, széles, legömbölyített mozdulatokkal kutakodnak, dulakodásuk is esetlen bohóckodó majomkodás. Megszólal egy fülbemászó orosz tangó, s talán ez a két érzelmes tolvaj mindig ezt csinálja, megérzik a falakból áradó történetet, s elmesélik. Szonya, egy buta, csúnya, szerencsétlen nő, aki fenséges tortákat süt, lélegzetelállítóan finom a töltött csibéje, szépen varr, de nem kell senkinek. Egy tréfa menti meg őt a magánytól, álszerelmesleveleket kap szomszédaszszonyától, s az évtizedekig tartó levélváltás ad értelmet ezután életének. A rendezés egyik sajátossága, hogy ezt a lassan mozduló, szépséges nyelven gördülő, semmit nem magyarázó női történetet két férfire bízza. Gundars Abolins hihetetlen empátiával és költői jóindulattal játssza Szonyát, szavak nélkül, elkalandozó tekintettel, bambuló arckifejezéssel. Minden mozdulata egyszerre célirányos és elemelt, főz, varr, játék babákhoz bújva szunnyad és ábrándos unalommal cigarettázik. De ezek az egyszerű, látszólag semmi mélységet nem rejtő mozgássorok anyagiasítják Szonya gondolkozását, érzéseit. Végtelen szomorúság és bölcs derű, ódivat és tisztaság keveredik ebben a nagyon jóleső, varázslatos előadásban.