Sorscsapás vagy ajándék?

Nánay István (balról) kritikus a szakmai tanácskozás résztvevőinek körébenDömötör Ede felvételeOlyan szakemberek érkeztek Komáromba, akik évtizedek óta figyelemmel kísérik és elemzik a színházak művészi profilját, olyan lelkes szervezők, akik fesztiválokat és más megmutatkozási lehetőségeket álmodnak meg és hívnak létre ezeknek a társulatoknak, és olyan állami hivatalnokok, akik bevezethették az alkotókat a finanszírozási kérdések gyakran nyűgös, de megkerülhetetlen labirintusába.

Hizsnyan Géza orvos, színikritikus, aki a találkozót levezette, azzal adta meg a gyakran párbeszéddé táguló rendezvény alaphangját, hogy magát betegesen optimistának nevezte, ugyanis hisz abban, hogy a két kultúrában való létezésnek az alkotók számára gerjesztő, megtermékenyítő hatásai vannak, tehát pozitív, semmivel sem helyettesíthető hozadéka.

A kisebbségi színházi lét karakterét, jellegét, valódi vagy megkonstruált sajátságait próbálták megfogalmazni és kibogozni Nánay István és Darvay Nagy Adrienn színikritikusok, az elméletet a gyakorlattal ütköztetve, az adott helyzetet finoman és érzékenyen körüljárva és akár óvatosan általánosítva. Nánay István, megkérdőjelezte, sőt nevetségesnek nevezte, hogy bárki is manapság tendenciákról beszéljen, bár előadása a Színházi irányok, szemléletek a határon túli magyar színházakban címet viselte. Szerinte egész Európában nincs jelenleg egy „menő” stílus, jellemző trend, mint például húsz-harminc éve. Minden általánosítás inkább az egyszerűségből, a szellemi renyheségből következik. A színház általában százféle, annyiféle a stílus, ahány színház van, és ez jellemző a kisebbségi magyar színházakra is. Teljesen más a szerepük Beregszászon, Erdélyben vagy éppen Felvidéken, különbözőek a helyzetek, mások a minőségek.

Nánay a stílusjegyeket nem színházakhoz, inkább alkotókhoz kötötte, s ilyen meghatározó, jelentékeny alkotóból, akik ráadásul egy-egy színház élén is állnak, a határon túli rendezők közül igazán csak kettőt tudott említeni: Tompa Gábort és Bocsárdi Lászlót. Tompa a Kolozsvári Állami Magyar Színházat igazgatja, Bocsárdi pedig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat vezeti. Ők valóban meghatározó egyéniségek, de a színikritikus úgy látja, hogy magyarországi rendezéseik korántsem olyan jelentékenyek, mint otthoni előadásaik. Nánay István szerint a jelenlegi helyzetben a nagyszínházak „népszín?házi” jelleggel kell hogy működjenek, hiszen mindenevő közönséget kell kiszolgálniuk, s ez rendben is van. Ami viszont nincsen rendben, hogy ennek a felfogásnak nincs, vagy alig van alternatív ellenpárja, hiszen csak ez a réteg lenne képes egy irányvonalat kialakítani, a népszínház nem képviselhet egy vonulatot. Mindenütt nagyon fontos lenne, hogy a közönségnek „a” színházzal szemben legyen választási lehetősége. Nánay elengedhetetlennek tartja a kőszínházi székhelyeken kívül is életet teremteni, rendszeresen játszani, eljuttatni az előadásokat máshová is, nem jó az a helyzet sem, ha egy színház maximum 10-12 alkalommal tud havonta játszani.

Ezután kialakult egy kisebb vita, mit is fednek azok a fogalmak, hogy tájolás, vendégjáték, kiutazás. Kiderült, hogy a saját épületen kívüli játék szinte biztosan csak ráfizetéssel oldható meg, hiszen például Szlovákiában egy gazdaságilag erős régió kultúrháza is maximum a költségek felét tudja biztosítani. Darvay Nagy Adrienn színikritikus a határon túli magyar színjátszást mint sajátos európai jelenséget értelmezte. Azonnal szabadkozott, hogy olyan elavult politikai szakkifejezést használ, mint „határ”, „határon túli”, hiszen főleg Schengen után már igazán nehéz megmondani, hol a határ, azt már csak a korlátoltság és a bürokrácia szabhatja meg.

A kisebbségi magyarok különös helyzetét illusztrálandó megemlítette, amikor egy román kritikus egy erdélyi magyar színház magyarországi vendégszereplését határon túli sikerként könyvelte el, vagy a vajdasági születésű zseniális táncos-koreográfus Nagy Józsefet is nagyszerű francia művészként emlegetik, és Szerbia mindent megtesz hazaköltözéséért, Brüsszelben az első magyar nyelvű előadást a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház játszotta. A helyzet változott, hiszen a nyelv – kisebbségben is – már nem cél, de eszköz, sőt csak egy a sok közül. A magyar színházakon Beregszászon érződik a szláv lélek és humor, Komáromban a szlovák Martin Huba rendezésében benne van a cseh groteszk, Erdélyben kihat a játékra a román expresszivitás és a reteatralizált színpadi nyelv, a szerbiai magyar alkotók értik a balkáni poézist és a testbeszédet. Darvay Nagy Adrienn definíciója szerint a multikulturalitás adja a közép-európai hungarikum egyedi jellegét.

A sajátos arcélű, többféle kultúrát ötvöző műhelyeket mutatja be már 10 éve a Vendégségben Budapesten rendezvénysorozata, melynek a színikritikus tanácsadója. Nyakó Béla a jövőre húszéves kisvárdai fesztiválról beszélt. Az első találkozón a Kassai Thália, a Szabadkai Népszínház és a Munkácsi Lézerszínház (mivel ott voltak magyar alkalmazottak) vett részt. Az első néhány alkalom szinte politikai tüntetés volt, a misszióvállalás jegyében telt, a színházak szerintük fontos előadásaikat hozták el, fokozatosan alakult ki az új profil: a válogatás, a versenyfesztivál-jelleg.

Mátyás Irén, a Zsámbéki Nyári Fesztivál igazgatónője elmondta, ez a rendezvénysorozat nem a kisebbségi színházak számára fenntartott megmutatkozási helyként jött létre, de az, hogy Zsámbék érdekes, sajátos, különös hangú színfoltja lett a magyar színházi életnek, annak köszönhető, hogy rátalált ezekre a társulatokra. Mátyás Irén elárulta: egyre bizonytalanabb a színház sorsa, ő is, mint oly sokan, az EU-s pályázatok útvesztőiben bolyong, de fontos tényként említette, hogy készül Magyarországon a színházi törvény.

Horányi László színész a Magyar Játékszíni Társulás elnökeként beszélt a szervezet szerepéről, tevékenységéről, arról, hogy díjakat oszt ki, kuratóriumokba delegál tagokat, hallatja a hangját problémás ügyekben, csak kis léptekkel haladhat, de ha mindig lép, annak lehet eredménye. Javasolta, hogy fogadjanak el egy Komáromi kiáltványt, mely szorgalmazza, hogy a színházi törvény preambulumába kerüljön bele az a kitétel, miszerint a határon túli magyar színjátszás szerves része a magyar színjátszásnak. A finanszírozási kérdésekről, a Szülőföld Alapról és a Nemzeti Kulturális Alapról Nagyné Varga Melinda, a Magyarország Oktatási és Kulturális Minisztériuma (OKM) Mű?vészeti Főosztályának vezetője és Radácsi Anikó, az OKM címzetes főtanácsosa beszélt. Hangsúlyozták: a legfontosabb tudni a valódi igényeket, hogy a színházak maguk mondják meg, mire van szükségük milyen területeket támogató pályázatok kiírására várnak. Az esti díszelőadáson Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját láthatta a közönség Lukáts Andor rendezésében. A fenntartó részéről Silvia Detvayová, a Nyitra Megyei Önkormányzat Kulturális osztályának munkatársa adta át Milan Belica megyei elnök emléklapját, valamint a legnagyobb megyei kitüntetésnek számító aranyplakettet. Tóth Tibor, igazgató biztosított mindenkit, hogy a színház mindent a közönségéért tesz, s ha a nézők időnként ennek az ellenkezőjét érzékelik, akkor az csak pillanatnyi zsákutca, kudarc, az útkeresés ára.