„Sehol sem akarunk leragadni”

Greg Roberts az ütőhangszerek mögött(Képarchívum) Három héten belül két „közeli” helyszínen, a trencséni Bažant Pohoda fesztiválon, és a Szigeten is fellépnek. Greg Roberts „kommandóparancsnokot ”kérdeztük a részletekről.

Nevezhető egyáltalán reggae-alapú zenének az, amit csináltok?

Nem tudom, a biztonság kedvéért én inkább „Dread-zenének” nevezném, mert aki színtiszta jamaikai reggae-re számít, talán csalódik. Igyekszünk mindent beépíteni a zenénkbe, ami hat ránk. Emiatt az évek során sokat változott a stílusunk, van például rockos hangzású lemezünk is, mert akkoriban épp ilyen zenét hallgattunk. A breakbeat és dance-elemek minden koncerten más arányban szerepelnek, aki egyszer hallott minket játszani, nem biztos, hogy másodszor is ugyanazt kapja. Persze tagadhatatlan, hogy főleg a reggae hatott ránk. Sikerült „megszereznünk” a műfaj egyik legjobb énekesét, aki jamaikai alapokat hozott a zenekarba, így mostanában még markánsabb a zenénk.

Nem kockázatos ennyi fajta műfajt összekeverni?

Ellenkezőleg, nagyon inspiratív tud lenni, ha nyitottan fordulnak felénk a hallgatók. Sok zenész barátunk állítja, hogy tőlünk kapott új ötleteket, vagy indult el új irányba. Az egyes műfajokat inkább színesítő eszközként használjuk fel, mert sehol sem akarunk leragadni. Vigyázunk arra, hogy ne csak rutinból tegyük a dolgunkat. A zenében nincs állandóság, bármikor megütheti a fülünket valami, amit a következő koncerten egy már előzőleg lemezre vett dalba építünk bele. A technika szintén hatalmas léptekkel fejlődik. Amit ma még nem lehet megvalósítani, az holnapra természetes dologgá válhat. Ebből a szempontból is kalandorok vagyunk.

Ha jól látom, koncerten más a zenekar felállása, mint a stúdióban.

Tudatosan különböztetjük meg a két dolgot. A lemezfelvételnél az ember nem látja, hogyan reagál a tömeg arra, amit csinál. Koncerteken viszont nincs annyi vendég közreműködő, mint a lemezeken, ezért azoknak, akik a Dreadzone sokszínűségére kíváncsiak, inkább a CD-inket ajánlom A ritmus-szekciónk még a nyolcvanas évekből, a Big Audio Dynamite idejéből való, ezen az iskolán nőttünk fel, ez egyfajta állandóságot ad nekünk és a hallgatóknak is. Amint meghallják a ritmust, beindulnak, ekkor már csak fokozni kell a hangulatot. Sound System felállásban is szoktunk játszani, ilyenkor csak ketten keverjük a zenét, ami főleg elektronikus tánczene, alig hasonlít a Dreadzone-ra. Persze ilyenkor a keverőpultot is hangszerként kezeljük... Én személy szerint azt szeretem leginkább, amikor a rock and roll és a dub, ez a két látszólag összeférhetetlen műfaj találkozik.

Mi a helyzet a promócióval? Gondolom, ebből a szempontból könnyebb lenne a dolgotok, ha egy multicégnél jelennének meg a lemezeitek.

Ez bizony teljes mértékben anyagi kérdés, és nekünk általában kevés pénz jut ilyesmire. Azt valljuk, hogy a legjobb önreklám az élő fellépés. Ilyenkor ráadásul tesztelni lehet az új ötleteket is. A fesztiválokon kiváló alkalom nyílik arra, hogy új rajongókat szerezzünk. Sokan véletlenül tévednek a színpad elé, fogalmuk sincs róla, ki játszik, aztán ott ragadnak, a végén pedig azonnal meg akarják venni a lemezünket. Persze nézőként mi is ugyanígy viselkedünk, imádunk fesztiválokra járni és új hangokat becserkészni.

Mely országokban vagytok a legnépszerűbbek?

A Dreadzone tíz éve létezik, ezalatt az idő alatt szinte az összes európai országban felléptünk, és persze a többi kontinensen is. Pár hete érkeztünk haza Mexikóból, ahol nagyon jó volt a fogadtatás. A brit sajtó a multicégek kezében van, így szinte kizárólag a mainstream előadókkal foglalkozik. Minden azon múlik, mennyi pénzt fektetnek a pénzemberek egy-egy zenekarba. A mi világunk azonban egy másik világ. Függetlennek lenni azért jó, mert az ember szabadon csinálhatja, amit szeret. Nekünk sikerült elérni ezt a remek állapotot, ezért nem is osztjuk országokra a hallgatóságunkat, és nem számolgatjuk a bankókat.

Egy ismert producer nyilatkozta nemrég, hogy most már történnie kell valaminek az elektronikus színtéren, mert kezd unalmassá válni a dolog. Szerinted mi lesz a legközelebbi nagy robbanás?

Nem tudom, lehet akár a techno és a reggae házasítása is! Egy biztos: a Dreadzone sohasem fog valamit csak azért csinálni, hogy bekerüljünk a mainstream rádiókba. Gondolom, európai producer tette ezt a bizonyos kijelentést, Európa ugyanis mára lényegesen messzebbre jutott az elektronikus tánczenékben, mint az Egyesült Államok. Márpedig az amerikai történések mindig is meghatározták a világ könnyűzenei ízlését. Szerintem olyan ez, mint a rock and roll. Sosem hal meg, csak átalakul. Unalmasnak nyilvánítani pedig csak olyasmit lehet, ami nem változik. Erre a legjobb példa a hip-hop megújulása. A kilencvenes évek elején ezt a műfajt is sokan eltemették, aztán jött Dr.Dre vagy Eminem, és a dolog ismét érdekes lett.

Zenei szempontból fontos számotokra, hogy Londonban éltek?

Igen, mivel ez kozmopolita város, rengetegféle különböző kultúrával és zenével. Ezek kölcsönösen hatnak egymásra, gyakran úgy, hogy csak a külső szemlélő veszi észre a dolgot. Olyan ez, mint amikor pármai sonkával eszed a sárgadinnyét. Amíg nem próbálod ki, nem hiszed, hogy összeillenek, azután meg már természetes lesz számodra. A második lemezünkön például valaki indiai hatást vélt felfedezni, amit észre se vettünk. Végül aztán be kellett ismernünk, hogy igaza van.