Sebtől a megértésig – A „Trianon-trilógiáról”

Idén így nemcsak a trianoni békeszerződésnek, hanem az erről való gondolkodás történetének is már százéves története van. Az első Trianon-gyűjtemény, amelynek címe Vérző Magyarország volt, már 1920-ban megjelent; szerkesztője ugyanúgy Kosztolányi Dezső volt, mint a komolyabb változtatásokkal 1928-ban megjelent azonos című kiadványnak. Mivel mindkét kötet már szinte csak antikváriumokban bukkan fel, adódott az ötlet, hogy a centenáriumra újra kiadják. Az Osiris Kiadó vezetője, Gyurgyák János arra is vállalkozott, hogy ezt Emlékező Magyarország címmel egy általa szerkesztett kétkötetes antológiával egészítse ki „Trianon-trilógiává”.

Bevezető

Ha valakivel különösen, Kosztolányival alaposan kibabrált a békeszerződés: a verdikt területi következményeiben a születési helyét, Szabadkát, elcsatolták Magyarországtól, a költő pedig elszakadt nemcsak a „boros, bús, lomha” Bácskától, a szülőföldjétől, de a családjától is, apját nyugdíjazták, őt magát pedig többször is így-úgy megalázták. A lelki megpróbáltatások, a veszteség miatti indulat és fájdalom együttesen késztethették a neves írót arra, hogy vállalja a „felsőbb kormányzati helyről”, esetleg a Béke-előkészítő Iroda valamely tagjától érkezett felkérést (a pontos személyt nem tudni), hogy vállalja el, egy, a békeszerződés területi rendelkezései ellen tiltakozó antológia szerkesztési feladatát. A gyűjtemény előmunkálatai – ahogy Gyurgyák a Vérző Magyarországhoz csatolt utószóban közli – még biztosan a békeszerződés előtt elkezdődtek, a vállalkozás eredeti célja ezért még a befolyásolás volt. A kötet ugyanakkor már csak a szerződés 1920. június 4-ei aláírását követően, valamikor szeptember végén jelent meg, amikor feladata már „csak” a trianoni trauma elleni tiltakozás és elutasítás lehetett.

Személyes ügy

Az 1920-as első antológia összeállításának – ahogy nevezte: „az első irredenta könyv” – munkáiba Kosztolányi szinte emberfeletti munkával vetette bele magát. Azzal az eltökélt lendülettel, amellyel a szintén 1920-ban megjelent nagyívű programadó történelmi nagyesszé, a Három nemzedék szerzője, Szekfű Gyula is dolgozott. Számára az antológia létrehozása személyes üggyé vált. Ezért egy e-mail előtti világban Kosztolányi lázasan levelezett és a teljesség igénye – és tehetjük hozzá: esélye – nélkül viszonylag sikerrel integrálta a kötetbe az akkoriban is alaposan megosztott hazai politikai-ideológia csoportok legtöbb közéleti szereplőjét a radikális fajvédőktől, a jobboldaliakon és ó- valamint reformkonzervatívokon át a nyugatosokig. Az 1918–1919-es forradalmi időket követően azoknak a baloldali és liberális „megmondóembereknek” a részvételéről, akiket az új kurzus előszeretettel kiáltott ki a történelmi Magyarország szétesése/szétverése legfőbb – és kizárólagos – felelőseinek, és akik ekkor már zömmel bécsi emigrációban tartózkodtak szó sem lehetett. Kosztolányi tudta, hogy ezzel valószínűleg jócskán gyengíti a pártpolitikai hovatartozástól független közös fellépés erejét, és ezáltal halkul az a hang, amely a békeszerződés elleni egységes fellépésért szólal meg – mégis, ezzel a komoly „hiátussal” együtt is vállalta a kötet szerkesztését. A Vérző Magyarország éppen ezért már születése pillanatától kettős feladattal bírt: egyszerre volt imponáló tiltakozás Trianon igazságtalanságai ellen, és – ami legalább ilyen hangsúlyos volt – tudatosan szelekciójával egyszerre volt ideologikus, az új politikai berendezkedés közelmúltra vonatkozó történelemfelfogásának nyilvános és nagyhatású origója.

„Fuldoklik a fájdalomtól”

Ahogy az egész magyar társadalmat, Kosztolányit is maximálisan felkészületlenül érte, hogy a háborús vereséget lezáró békeszerződés milyen forgatókönyvet fog követni – felesége, Harmos Ilona visszaemlékezése szerint –, éppen ezért „[n]apokig nem mozdul ki a házból, égő arccal mered maga elé. Nem akarja hinni, nem akar belenyugodni. Kétségbeesve lázadozik. Fuldoklik a fájdalomtól”. A sokk-érzet érezhetően közös tapasztalatán túl a kötet szerzői különböző érzülettel, eltérő műfajokban és céllal írtak. A kötet kezdő írását maga a kormányzó, Horthy Miklós jegyezte, aki a „Hazáért” című pársoros „előszavában” „csatasorba” állított minden magyar írót és költőt, a háborút követően megszólaló múzsák célját pedig a „lelkesítésben”, a „lelkek megacélosításában”, az „elszakított földekre” vitt remény és kitartás eljuttatásában, valamint a „megmaradt magyar földeken” a hazaszeretet élesztésében jelölte meg. Gárdonyi Géza egy háború végi többdimenziós (jelesül: földrajzi és lelki) határhelyzetben találkozó orosz és magyar hadfi meglehetősen erőltetett párbeszédét „idézte meg” (Világ közepe), a neves lapszerkesztő és a revíziós mozgalom egyik későbbi élharcosa, Rákosi Jenő a magyar békedelegációnak a történelmi Magyarország földrajzi egységére, a magyarság kultúrfölényére és civilizációs küldetésére alapozott érveket húzta alá, amikor kijelentette, hogy: „Európa nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy a természet a mi hazánkat egy országnak alkotta.[...]hogy e csodás zárt terület kellő közepén egy elpusztíthatatlan faj telepedett meg Kánaán földjén, melynek a perifériáira évszázadok lassú lefolyása alatt idegen elemek szivárogtak be[...]hogy a magyar faj természete, józan okossága, munkabírása, katonai tulajdonsága és katonai szelleme, arisztokratikus gondolkozása, önérzete és magyar voltának öntudata, minden idegennel szemben való méltányos türelme és szerzett műveltsége által is fölötte áll értékben minden körülötte levő más fajnak.” (Irredenta). Andrássy Gyula gróf leszögezte, hogy az első világháborúban tulajdonképpen „minket érdek, emlék vagy érzelem egyetlen antanthatalommal sem állított ellentétbe” (A harmadik Balkán), Cholnoky Jenő természetföldrajzi érvekkel a turáni eszméről, döntően pedig a „nyugati” világ és a turániak közötti ellentétekről értekezett – az utóbbiakat emelve ki pozitív példaként (Turán), Herczeg Ferenc pedig leszögezte, hogy „valamire való magyar ember sohasem fog belenyugodni az ország földarabolásába” és nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy „szívünkben is lemondjunk ezeréves örökségünkről”. A magyar irredenta feladata pedig az – szögezte le –, hogy Budapesten szervezkedjen és készülődjön, gondozza a magyar nemzet „kulturális, gazdasági és katonai erényeit” és egyesítse a „társadalmi erejét”.

Tovább vérző Magyarország

Az 1920-as antológiában több mint ötvenen jelentkeztek kisebb-nagyobb írással, de félszáznál is több szerző került az 1928-as kiadásba is, a szerzők köre ugyanakkor némileg módosult. Egyfelől – érthetetlen okból – kikerültek azok, akik az első kiadás óta elhaláloztak, másfelől megjelentek kevésbé jelentős és ma már jobbára ismeretlen képviselők (például Nagy Emil), de helyet kaptak befutott neves írók, vagy politikusok (Lord Rothermere gróf, Móricz Zsigmond, Hegedüs Lóránt, Gömbös Gyula), református püspök (Ravasz László), neves fajvédő és radikális jobboldali publicisták (Zsirkay János, Milotay István) is. Lord Rothermere brit sajtómágnás és politikus, a magyar revíziós mozgalom egyik legjelentősebb külföldi támogatójaként, a trianoni békét, a Közép-Európa térképét átszabó „utolsó és legesztelenebb” békeként jellemezte, amelynek „önkényes és nem gazdaságos” határai „olyan mély elégedetlenséget [...] teremtett, hogy minden elfogulatlan utazó, aki a kontinensnek ezen a vidékén jár, tisztán látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét.” Éppen ezért – szögezte le – „állítom, hogy eljön az idő a szövetséges hatalmak számára [...], hogy fontolóra vegyék azokat a határokat, amelyeket akkor lefektettek, az elmúlt nyolc év világossága és tapasztalatai alapján.

Megoldást keresők

Gyurgyák a Kosztolányi-féle kötet címére „rímelve” „Emlékező Magyarország” címet adott kétkötetes nagyívű antológiájának. Az általa szerkesztett kiadvány első kötetében magyar írók és költők Trianonnal – és mindezzel a roppant szerteágazó problémakörrel, amit ez jelent – kapcsolatos írásai kaptak helyet Ady Endrétől Darvasi Lászlóig. Ady megrendítő és fájdalmas, 1918 novemberében megjelent, Üdvözlet a győzőnek című versével fordult a győztesekhez a magyarság kíméletéért – ez a válogatás első darabja –, de abban helyet kapott a magyar irodalom színe-java: Kosztolányi Dezső (Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben, Ima harc előtt), Móra Ferenc (A sír, hol nemzet süllyed el...), Krúdy Gyula (Magyarok próbája), Juhász Gyula (Nem, nem, soha!), Gárdonyi Géza (Címerünk), Juhász Gyula (Trianon), Nyírő József (Isten igájában), Tamási Áron (Erdélyi társaság) és még legalább félszázan. A szerkesztő külön fejezetbe gyűjtötte az elveszített területeket megidéző írásokat, amelyben olyan klasszikusok kerültek be, mint Márainak röviddel az első bécsi döntés előtt született megindító táj- és lélekrajza (Örök Felvidék), Cs. Szabó László lenyűgözően okos és megnyerő prózája (A felvidéki ember), Szabó Zoltán legendás „Magyarország-kereső” lírai topográfiájának (Szerelmes földrajz) egy találó, rövid részlete. A történtekre „megoldást keresők” körét ugyanakkor Gyurgyák kiegészítette az „okokat és igazságot kereső Magyarország” legkülönfélébb ideológiájú közéleti szereplőitől, politikusaitól és történetpolitikusaitól – Jászai Maritól, Jászi Oszkártól, Baráth Tibortól, Böhm Vilmostól, Andics Erzsébettől és másoktól – gyűjtött szövegekkel, valamint néhány egykori és jelenkori magyar történész illeszkedő írásaival.

A hiányzók

Az elfogulatlan széles merítés eredeti gyurgyáki szándéka éppen – a kiadói tevékenysége mellett főfoglalkozásaként űzött – történettudományi kutatás elmúlt százéves eredményeinek összegyűjtésében, összeszerkesztésében és kiadásában nem sikerült. Ebben már nem az elmúlt évszázad különböző ideológiát és szakmai ethoszt képviselő, különböző rendszerekben dolgozó, azokat így-vagy úgy kiszolgáló – gyakran már nem élő – történészek okolhatók, hanem a jelen historikusainak megosztottsága, egész pontosan pedig az a – laikusok számára sajnálatosan néha el-eltünedező – határ, ami a kutatási tárgyukhoz tárgyilagosan, objektív szempontok alapján és forráskritikával közelítő szaktörténészeket elkülöníti a múlt bonyolult összetettségéből politikai szempontok szerint szelektáló emlékezetpolitikusoktól és a történetírást a politikai szolgálólányává vagy ideológiai bunkósbottá silányító történeti propagandistáktól. A történettudományos interpretációk közül ugyanakkor néhány egykori és mai történésztől (Szarka László, Ormos Mária, Jeszenszky Géza, Szabó Miklós, Fejtő Ferenc stb.) bekerültek a válogatásba.

Hallgatástól az emlékezésig

A „Trianon-trilógiát” átolvasva nemcsak az idő – a kerek száz év – perspektívájából, de a trianoni sebre adott reakciók sokféleségében is hatalmas utat járhat be a türelmes olvasó. A kezdeti pánikreakcióktól, a fájdalom és indulat vezérelte írásoktól induló ösvény a felelős(ség)keresés sürgető igényén keresztül kanyarog a jelen értelmezést kereső szándékaiig, de fogalmazhatnék úgy is, hogy a kétségbeesés irodalmi látleleteitől a gyógyulást segítő megértésig. Az 1920-as kiadványban a történelmi Magyarország mint test, utóbbiban mint emlék jelenik meg, az előbbiben burjánoznak a szétszabdalás narratíváját erősítő orvosi képek (csonkolás, felosztás, stressz, pánik), idővel – ahogy nő a történelmi távlat – ritkul az érzelmi megközelítés és felerősödik a racionalitás. Külön érdemes volna elidőzni azon is, hogy filológiailag mennyire tér el a „két” (lényegében három) kiadvány szerzőinek nyelve és gondolkodásmódja, de a közölt szövegekből számos interpretációs lehetőség rejlik. Az értelmezések sokféleségében rejlő intellektuális örömön túl Gyurgyák antológiájának egyik legfőbb praktikus erénye, hogy mindazok, akiket érdekel, hogy az elmúlt száz évben a veszteségre milyen válaszok (irodalmi szövegek, versek, prózák, publicisztikák és – részben – történeti szövegek stb.) születtek, nekik nem kell többé ezt ezer helyről összeszedni. Mostantól van mihez nyúlni.

Bödők Gergely történész

Trianon 100 – Vérző Magyarország (szerk.: Kosztolányi Dezső); Emlékező Magyarország I–II. (szerk.: Gyurgyák János), Budapest, Osiris Kiadó – Petőfi Irodalmi Múzeum, 2020.