Rettentő vágy a rendre

László Zsolt és Tóth Orsolya a PentheszileiábanCtibor Bachratý felvételeA Divadelná Nitra 2006 nemzetközi színházi fesztiválon látható előadások többek között ezeket a kérdéseket is feszegetik. A fesztivál már tizenötödik éve várja így kora ősszel a dramatikus művészetek labirintusában kószálni kívánó Thészeuszokat, hogy induljanak el abban az útvesztőben, melynek tükörfalai szembenézésre sarkallnak, karcos felületei riasztanak, korszerű, komoly kutatásokra alapozottan előállított anyaga ámulatba ejt és gyakran elfedi a magányt. Az idei jelszó: „örökké fiatal”, ez az az Ariadné-fonál, mely elvezethet a megvilágosodás Minotauruszához. A fonál viszont könnyen a kalandor testére hurkolódhat, és a végső nagy küzdelem helyett kínosan kicsinyes harcokkal kell bajmolódnia az esendő hősnek.

Furcsa átmeneti korunkra kétféleképpen reagálnak az alkotók. Van, aki magára húzza a káoszt, és a rendszerező vágy „csak” a vágy prezentációja marad. De van, aki szemlélődve azonnal szelektál és művi úton megteremti a rendet, nem vesz tudomást a szabályokba tuszkolás veszélyeiről. A lengyelek Woyzeckje a kiszolgáltatottság drámája. A neurotikusságot és romantikát űzötten keverő vadzseni Büchner nyomasztó, kilátástalan torzója egyszerre kínál egy az önáltatásról lemondani képtelen sivár közeget, s mutat fel egy teljességgel érthetetlen szerelmi kapcsolatot. Maja Kleczewska előadása nyomoz a történet után, keresi a törmelék kapcsolódási pontjait, de izgatja őt a megmagyarázhatatlan mozzanatokba való belefeledkezés is. Az aprólékosan megrajzolt mindennapokban mindig van egy pillanat, amikor megtekerednek az események, elmaszatolódnak a körvonalak, és felébrednek a démonok. Rétegek sejlenek föl egymás mögött, a mindennapok maguk is piszkos kis titkokat rejtenek, de édes poklok és ijesztő mennyek is egyre súlyosabban materializálódnak. Az élet kísérlet, erkölcs, érzelem, fizikai lét néha önkéntes, néha kényszerű boncasztala. Woyzeck nem ura saját életének, s ezt hol különc idiótaként, hol szürke tömegemberként éli meg. A rendező a mába fordította a darab jelrendszerét, a Máriát csábító nyalka katonatiszt itt kopasz maffiózó, a Doktor megfoghatatlan átváltozóművész, hol bohóc és showman, hol hímnős perverz, hol romlott angyal. Minden szereplőnek megvan a maga tánca, furcsa, valószínűtlen mozdulatok jellemzik őket. A tánc amúgy is nagyon fontos, szavaknál is plasztikusabban jellemzik a figurákat, a helyzeteket. Woyzeck gyilkos, megöli szerelmét, a bűn története is ez a darab. S ezen a ponton lesz sebezhetővé az ismerős mindennapokat és a kínzó víziókat ötvöző koncepció. Nagyon kevés derül ki arról, miért van együtt Woyzeck és Mária, hogy érzi magát a nő, és miért csalja meg szerelmét, s végül miért vetkőzik ki teljesen önmagából és ad fel mindent. Az ő motivációi titokban maradnak, s ez azért zavaró, mert a közeg brutalitása és Woyzeck megaláztatásai olvashatóan vezetnek el a gyilkosságig, éppen az áldozat arca hiányzik.

Kleist valóban az őrjöngő érzelmek szigorú matematikusa volt. Pentheszileia című darabjában, melyet a budapesti Nemzeti Színház hozott el Zsótér Sándor rendezésében, egészen különös szerelmi történetet mesél el. Az amazonok királynője és Akhilleusz, a görög csapatok hős parancsnoka csatában szeret egymásba. Tehát két katona fellángoló érzelmeit rejtik az ellenséges csapatok portyázásai. Múzeumban vagyunk, az eszme megkövesedése már szenvedélytelen, megállt az idő, anyagiasultak a pusztító érzelmek. Maga a Kleist-darab is ilyen: minden összecsapás, hihetetlenül izgalmas és drámai történés a színfalak mögött zajlik, elmesélik a szereplők a félistenek, hősök cselekedeteit. Zsótér teljesen statikus színháza, mely a szöveg tömbszerűségét követve maga is tömbökként görgeti a színészeket a színpadra, nem könnyíti meg a néző helyzetét, nem hígítja fel semmivel a szenvedés tömény szövedékét, a harcokat belső csatákká változtatja, az akció a test súlyos jelenléte. A szereplők kíméletlen magára hagyatottsága az érzelmi viharokban, amikor a bent gyötrelmeit nincs lehetőség mozdulatba szabadítani, gyötrelmes a nézőknek is, s bizony ezek a gyötrelmek időnként a legegyszerűbb civil unalmat jelentik. A rózsa a legfontosabb metaforája az előadásnak, s őrült szeszély, áradó érzelem, veszélyes gyönyörűség és gyilkos fegyver egyaránt. Működik a fent és a lent, a történelem és az érzelem rétegződéseit jelző szintek. Tóth Orsolya Pentheszileiaként viszont nem titokzatosan kegyetlen nőstény, hanem dacos, ajakbigyesztő kamaszlány. Zsótér nem fél az infantilizmust himnikussá nemesíteni, ami egészen megrendítő képeket eredményez. A sebezhető szobor. Zsótér nem fél konzekvensnek lenni, beindítani a rendszert, mely matematikai következetességgel lett megteremtve, és hagyni, hogy ez a rendszer időnként bizony kihűlő napként ragyogjon a messze távolban.

DOSKY 2006

A tavalyi színházi évad kitüntetettjei:

A legjobb előadás díja – turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház, Csehov: Ivanov, rendező: Roman Polák

A legjobb rendezés díja – Roman Polák, turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház, Csehov: Ivanov

A legjobb női alakítás díja – Táňa Pauhofová a Szlovák Nemzeti Színház Vítězslav Nezval: Manon Lescaut című előadásának címszerepéért

A legjobb férfi alakítás díja – Peter Šimun az Astorka Színház Thomas Bernhard: Nyugdíj előtt című előadásában Rudolf Höller megformálásáért