Részegész

Van-e, ki a JAK-könyvek sorozatát ne ismerné? A 150. darab igazi meglepetés (legalábbis ezt gondoltam, amikor felütöttem): fiatal költők antológiája. A felfedezés örömének esélyeit latolgató eufóriám azonban csak?hamar alábbhagyott, és értetlenkedni kezdtem. Miért épp ők és miért épp így, mi ez az amorf, egyre foghatatlanabbá váló tárgy? Bemutatkozó antológia lenne? A 13 költőből mindössze 4 nem rendelkezik kötettel, a többi már bemutatkozott könyvileg is, jó páran több kötetes szerzők. Az életkori kilengések is figyelemreméltóak: az 1966-ban született háromkötetes Turányi Tamás mindenképpen kilóg a zömmel a '80-as években születettek közül. Miért nem szerepel benne akkor már az egyik felelős kiadó, Gerevich András is, akinek tudtommal csak két kötete jelent meg, és fiatalabb is, ráadásul az itt felvonultakon többszörösen is túltesz. Persze, sorolni lehetne az itt prezentált szerzők zöménél akár sokkal tehetségesebbeket is, főként ha 1-2 vagy akár 3 kötet sem akadály (Kiss Judit Ágnes, Lanczkor Gábor, Varró Dániel, Vida Gergely, Rosmer János vagy maguk a szerkesztők, K. Kabai Lóránt és Mizser Attila stb.).

Bán Zoltán András fülszövege is arra enged következtetni, hogy itt valamiféle új paradigma körvonalait kellene sejteni, a versek java ugyanis „mintha a HOLMI-versnek nevezett képződmény ellen irányulna: csak semmi harmónia, csak semmi lekerekítettség, távol a zárt forma ólmelegétől”. Hát, nem tudom. A kötet legjobb verseit épp a Holmiból ismerem, némelyikre pedig bizarr módon az antológia után csodálkoztam rá a Holmiban újfent: Dunajcsik Mátyás és egyúttal a kötet talán legjobb szövegei vérbeli Holmi-versek valós és átvitt értelemben is. A kitűnő In memoriam Gustav Aschenbach vagy a Mint Genkyu-en kertje Japánban nyitó versekként szerepeltek a folyóiratban. Dunajcsik mindent tud a versről, technikai tudása impozáns, verseszménye eredendően konzervatív, és a kötött formákat részesíti előnyben. Ami kissé ambivalenssé tesz a pozícióját, az szövegeinek túlzott kiszámíthatósága, mely a rejtély és a meglepetés ellenében hat, illetve sokszor szinte túlcsorduló érzelmes alanyisága. A legegységesebb versvilágot e kötetben Sopotnik Zoltán képviseli (sajnáltam is, hogy szövegeit szétszórták, illetve bevegyítették másokéi közé), észrevétlenül varázsolja olvasóját egy magánmitológia kimunkált terébe, melyet rendkívül autentikus nyelven jelenít meg. Versei a futó- előtagot viselik magukon, s ez a dinamizmus egyszerre utal a szövegek laza, de mégis zenei szerkezetére és az érzés, a benyomás mulandó természetére. Krusovszky Dénes versvilága hasonló módon kompakt, az analitikus látásmód szép példái, letisztultak, és hatásosan (pedig szinte a próza nyelvén teszik) jelenítik meg a „betonszür?kület” kafkai világát. Nemes Z. Márió minimalizmusa, Bajtai András példázatai, parabolái, Csobánka Zsuzsa lírai kitárulkozásai szintén komoly teljesítményszámba mennek. A kötet egésze viszont meglehetősen heterogén, a szerkesztői koncepció (mert feltételezzük, hogy volt ilyen) átláthatatlansága uralja, fárasztóan vegyes (érdekes módon épp a többkötetes, kitartó veteránok a legsilányabbak, de akad gimnazista, önképzőköri próbálkozás is) és mégis monoton: minduntalan várjuk a nagy dobást, de úgy istenigazából már a bekövetkeztét sem tudjuk igazán érzékelni, annyi a zsibbasztó körítés. Vagyis: a monotonság nem egy új iskola megjelenéséből fakad, hanem a középszerűség burjánzó, csak időnként eloszló szürkeségéből. Célszerű szerzők szerint olvasni, a tartalomjegyzéket ütve fel először, akkor egészen más benyomás alakul ki az olvasóban. A kötet döntő hányadát a Telep csoport tagjai teszik ki: a figyelmes olvasó biztosan emlékszik rá, hogy a Kalligram 2007. novemberi száma nagyrészt róluk szólt. Nagyobbat, mint ez a könyv.

(Egészrész. Fiatal költők antológiája, JAK– L'Harmattan, Budapest, 2007.)