Rejtett narratívákat kutatva

Felvételünkön Ange Leccia Akarom, amit akarok című alkotásaHegyi Lóránt, aki rengeteget tett a kelet-közép-európai művészet nyugati népszerűsítéséért, a kiállítás jelentőségét a kölcsönös megismerés fontosságával magyarázta. „Magyarországon születtem, ott végeztem az iskoláimat, aztán Bécsbe kerültem, tizenkét évig voltam a Modern Művészetek Múzeuma igazgatója, onnan mentem Franciaországba. ĺgy bizonyos értelemben az én életem morálisan kötelez engem arra, hogy a közép-kelet-európai művészetet Nyugat-Európában bemutassam. De ezen túlmenően nem hiszek az Ostkunst és Westkunst kategóriákban, nem hiszek abban, hogy az ún. nyugati művészet alapvetően más lenne, mint az ún. keleti művészet. Tudniillik maga a kategória sem tiszta, mivelhogy a nyugati művészet sem egységes, hiszen van a mediterrán kultúrkör a maga sajátos tradíciójával, van az angolszász, a francia, a német kultúra. A keleti és nyugati kategóriák általánosítások: egy politikai státusra épülnek, a hidegháború évei alatt kettéosztott Európára. Most viszont a megváltozott körülmények között ki kell használnunk az alkalmat, hogy minél többet mutassunk abból a kulturális értékvilágból, amiben itt élünk. Abban a szellemben, hogy minden autentikus művészet saját érték, ezért mindenkinek mindenütt helye van. Hiszen ide Pozsonyba is ugyanúgy jönnek külföldi, ún. nyugati művészek, amiképpen ez a kiállítás is mutatja.”

A Chefs-d’oeuvers kb. húszévnyi periódust, a 80-as, 90-es évek időszakát mutatja be, de a legutolsó mű, az extravagáns alkotópáros, Gilbert és George 2003-ban készült műve már a 21. század szelét érzékelteti. Ahogy Hegyi Lóránd elmondta, a bemutatott művek és alkotóik alapvetően három csoportra oszthatók. Az első a Marcel Duchamp-i ready made-hagyományokra reflektál, arra a konceptuális tradícióra, hogy a művész valóságos tárgyakkal, ipari késztermékekkel helyettesíti a kézzel létrehozott műalkotást. Ezekkel az objektekkel a művészet funkciójára kérdez rá, s annak funkcionalitását demonstrálja. A második csoportba a líraibb, személyesebb hangvételű művészet tartozik. Ez az irány az európai modern festészet újragondolása és újraértékelése. A kurátor szavai szerint ebbe a fotográfia, az objektek és a szobrok is beletartoznak. Vagyis mindaz a vizuális anyag, amely a modern művészet fejlődésében, a különböző irányzatokban, izmusokban felhalmozódott, hiszen azzal a mai művész, mint egy hatalmas tárházzal rendelkezik, s a dekonstrukciós módszer alapján eklektikusan válogat a technikák és a stílusok között.

„A harmadik, számomra talán a legfontosabb része a kiállításnak – mondta Hegyi Lóránd – az ún. individuális mitológiák művészete, például Christian Boltanski vagy Gilbert és George munkássága. Ez az irány a nagy kollektív narratívák krízisének idején alakult ki, mégpedig azzal, ahogy a művész felfedezi az egyéni történelmet, felfedezi a mikrotörténelmet, vagyis felfedezi a minden partikuláris világban benne rejlő kulturális és antropológiai értékeket.”

Boltanski Pozsonyban kiállított, Az elhunyt svájciak archívuma című művével a memória hatalmas archívumát hozza létre eltűnt, általunk ismeretlen emberek kis fényképét felragasztva apró dobozokra, amelyek sírba vitt titkukat rejtik. Gilbert és George monumentális képe, a Tizenöt akasztott ugyanúgy a kis történeteket, a rejtett narratívákat kutatja, ironikusabb hangvétellel, frivolabb és angolszászabb attitűddel. De ugyanarra kérdez rá: hol élünk, mi az a rengeteg ezernyi apróságból öszszetevődő valóság, amelyben leéljük az életünket, az életünket, amelyben minden apróság érték.