Régi disznótorok, mai tanulságok

A falvak csendjét évszázadokon át egy, a mai fülnek már ismeretlen hang verte fel, az ún. kanásztülöké. A disznó tartásával egyidős ugyanis a leölése, így az azt követő lakoma: a disznótor is. Történelmi forrásainkban azonban nemigen találkozunk a disznótort szabályozó rendelkezésekkel, amint pedig ezt más mulatságnál, pl. a fonónál, ivónál igencsak gyakori. Nem voltak tehát olyan sajátosságai, amelynek „botránkoztató folyása” kiváltotta volna a „dörgedelmet”. De igazán azt sem mondhatjuk, hogy az ún. halotti torral, vagyis a halott emlékére rendezett vendégséggel valami kapcsolata lett volna. Egyik közmondásunk úgy tartja, hogy a disznónak igazán holta után van haszna.

Hogy is volt ez hajdanában?

A disznóölés igazi téli munka volt, vagyis betakarító munka, mégpedig a hús, valamint a zsír betakarítása, ezt pedig eleink valamilyen formában megünnepelték. A disznót azonban meg is kellett hizlalni, hogy legyen zsírja. Valamikor ennek is egészen más szabályai voltak. Erre egy másik közmondás utal, az éhes disznó makkal álmodik, aminek valós alapja van, ugyanis eleink még makkra fogták a jószágot. Amikor a tölgy, a bükk, valamint a cser hullatni kezdte termését, akkor jött el az ún. makkoltatás ideje, és ekkor a kanász kihajtotta a kondát az erdőbe. Térjünk most vissza, hogy is zajlottak le azok a híres-nevezetes régi disznótorok. A gazda már november végén méregetni kezdte a disznót, a hízót. Átkötötte zsineggel a hasát, s ha az átmérője kitett két rőföt, vagyis kb. másfél métert, úgy tartotta, hogy már mázsa körül van. De ugyanannyinak ítélte akkor is, ha megaraszolta nyakcsigolyájától a farktövéig, s az hat arasz és négy ujj volt. Amikor pedig már elég érettnek ítélte, kitűzte a disznóölésnek a napját. De arra is igencsak volt gondja, hogy ez a nap ne essék újholdra, mert akkor megférgesedik a hús. Megbeszélte az aszszonnyal, hogy ki is legyen a böllér, vagyis a disznóölésben járatos férfiú, meg hogy kiket hívjanak el segítségül.

Mert ez bizony kalákamunka volt, még a gyermek is hiányozhatott aznap az iskolából. Aztán az is időben szóba került, hogy kiket is hívjanak meg a közös vacsorára, vagyis a torra. A szomszédok eleve részt vettek, mert az ő meghívásukat a szokástörvény előírta. Igazi családi ünnep volt ez.

Ölés

A disznóölés már kora hajnalban elkezdődött, bemelegítőül pálinkával, s hogy meg ne ártson pogácsával. Sokfelé úgy vélték, hogy jól meg kell futtatni a disznót ölés előtt, mert csak akkor lesz igazán jó porhanyós a húsa. Aztán mint ahogyan az Alföldön mondták: „beleesett a késnyavalya”, vagyis a gégefő tájékán szívig hatolt a böllérnek a kése. Óbégatásnak nem volt helye, mert attól nehezen döglik meg, de ha valaki mégis megszánta végvonaglásában – néha félrecsúszott a böllér kése –, meg kellett rugdosnia a disznót a sarkával. Vérét pedig kavargatva fogták fel hurkának. Aztán szalmával betakarták, majd pedig lepörzsölték a szőrt. Ezt követően megmosták és késsel lekaparták. Ha pedig nem igazán sikerült eléggé a megtisztítása, ezt mondták: „Isten neki, ha szőrös, megeszi a bérös”. Ekkorra már megvirradt, és a gazdának, illetve a tevékenykedőknek ismét illett kínálni a butykosból. Volt a kínálásnak rigmusa is:

Jobb a bor a pálinkánál, / Nagy hízó a malackánál. / Hízó volt ez, nem malacka, / Fizet ez még boritalra, / Igyon kend!

Bontás

Majd ezek után a disznót az udvarról bevitték a házba és megkezdték a bontását. Nem is akárhogyan. A böllér a disznó mellső lába közt keresztvágást tett, a körülállók pedig igyekeztek ezt a helyet besózni. De a böllér siccegette őket, sőt a kés nyelével a kezükre is jól rákoppintott. Erre pedig azért volt szükség, hogy a húst ne vigye el a macska. Amikor pedig a böllér végigvágta a hátgerincet, odaszólt a többieknek. Most aztán nagyot nevessenek, hogy jó vastag legyen a szalonnája. A gazdasszony pedig szívdobogva leste, hogy elég ikrás lesz-e. Aztán pedig tovább darabolták a disznót. Az asszonyok várták a belet, hogy megtisztítsák, mert ez az ő feladatuk volt, mint ahogyan a hurkához szükséges kásának a megfőzése, valamint a belsőség megabálása, no meg nem utolsósorban az ebéd elkészítése. A férfiak pedig a darabolás után szétválogatták a húst, a sütni-főzni valót, a kolbászhúst.

Mire pedig mindezekkel elvégződtek, már délre járt az idő. Sietve elfogyasztották a savanyúkáposzta-levest és a paprikás húst. Leöblítették egy kevés borral és vidáman folytatták a munkát.

Hurka, kolbász

A kolbászkészítés, vagyis a nyers tölteléknek a feldolgozása a férfiaknak volt a feladata, a főzött töltelék, így a hurka elkészítése az asszonyok munkája volt. Tehén szarvából fabrikálták a töltőt. A böllér pedig feldarabolta a sütnivaló hájat, szalonnát – ezek kisütésére csak másnap került sor, a gazda pedig besózta az éti szalonnát és a húst. De szótlanul, hogy az meg ne férgesedjék, és ezért dörzsölte le kezéről a tűzbe a sót. Az asszonyok pedig sürögve készültek a vacsorához. Volt is dolog jócskán, annyi szájat betömni. Ha eladó leány is segédkezett, ő biztosan a hájas pogácsát készítette el. Jósoltak is belőle: ha kisütve magasra felszaladt, hamarosan férjhez megy, ha nem, akkor bizony egy ideig várhat még. Majd vidáman megkezdődött a nap fő eseménye, a disznótoros vacsora a böllér mondókájával:

Megdöglött a disznó, / Élt az három évet, / Disznótor reggelén / Szenvedett eleget. / Rátérdelt a böllér / Bal lapockájára, / Jó nagy kést nyomott / Szegénynek torkába. / Lefejtették néki / Két oldalszalonnáját, / Kivette a böllér / Tüdejét és máját, / Aztán kisütötték / Az öszszes porckáját.

Hát így zajlottak eleinknél a disznótorok, s ha modernebb formában is, de a mai napig megüljük ezt az eseményt. Szükség is van rá, hogy e túlhajszolt világban néha összejöjjünk, együtt legyünk barátainkkal, a szélesebb családdal.