Pusztába kiáltott szavak

Szentpétery Aranka, Szvrcsek Anita, Holocsy Krisztina és Szabó MártaDömötör Ede felvételeA Miller-dráma már címében is egy konkrét pontra utal: valami véget ért, de vissza kell térni a mostani kiábrándult állapot kialakulásának kezdőpontjához, meg kell keresni az okot, megnevezni a jelen eredőjét. Verebes István a címváltoztatással is utal arra, nála a hős inkább sodortatva van, maga sem érti igazán, mi vezetett kiégett „most”-jához. A rendező egyszerre akarja személyesebbé és időtlenebbé tenni a darabot, de az előadás formai központtalansága sutasággá válik, megmarad egyéni bizonytalanságnak. A tétova bóklászás nem jelenik meg erőteljes képként, az erkölcsi dilemmák tömege nem sűrűsödik színpadi gesztusokba, ezért az események és a tanító jelleggel egyértelműen kimondott igazságok megmaradnak illusztrációknak. A szereplők magyaráznak, nem élnek, nem jellemek, jelek csupán.

Verebes egyrészt felvillantja a magánszférát, hiszen a kezdőkép Quentin életének hat nőalakját jelöli meg kiindulópontnak, de nem tisztázza Quentin viszonyát a nőkhöz. Támadó látomások, a múlttal való szembenézésre kényszerítő árnyak – vagy maga Quentin hívja elő őket, mert elhatározza az önvizsgálatot? Mokos Attila rezzenéstelen arccal, okos, időnként derűs, szinte gyermetegen naiv tekintettel nem árul el magáról semmit. Szavakban történik a létezése, s bármennyire is nyilvánvaló, hogy Verebes a politikai morál kérdéseit feszegeti, azok a jelenetek elevenednek meg, melyek anyagukat a magánszférából veszik. Azok a megélhető pillanatok, mikor nem deklarált életbölcsességek és szigorúan és megfellebbezhetetlenül kinyilatkoztatott krédók hangzanak el, hanem amikor a banális férfi-nő vitából maga a néző szűrheti le az általánosabb igazságot.

A rendező jól megmarkolja a néző kezét, és túl gondos atyaként vezeti közönségét, semmit sem hagyva a véletlenre. A hat nő kuckója hat különböző női magatartást illusztrál, alaposan felerősítve közhelyekkel. Ha a darabban erős nő van, aki cinikusan fölkínálja magát, és ő ostromolja a férfit, akkor Verebesnél örömlányos cuccokba öltöztetik, ha zsidók, akkor ortodoxok, mert ez az egyértelmű és színpadilag látványosabb megoldás, Maggie (Holocsy Katalin) pedig tiszta, gyermeki lélekként szappanbuborékokat fúj. Csak illusztrációkat látunk, nincsenek árnyalatok, nincsenek személyes apróságok, melyek egyéni sorsokat jellemeznének. Ám Verebes nem lép teljesen az agitprop színház mezejére sem, közhelyei nem brutálisan pofátlanok, inkább érzelmesek. Természetes, szinte érzelmek nélküli, igazságokat szolgáló, nem emberi helyzeteket megélő színészetet követel, az édes-szirupos szcenikai zenével azonban visszacsempészi azt, amit kiirtott. A jelenetek nem bomlanak helyzetekre, nem épülnek szituációk, melyek valódi közeget teremtenének az erkölcsi labirintusban való vergődés számára. Csak szövegileg válik útvesztővé a kisebb-nagyobb hazugságok, magán- és közbűnök sora.

A rendezés ragaszkodik a nők egyéni sorsához, bár csak hangulati, archetipális szószként valósítja meg őket, és lelkiismeretként, bíróságként, ironikus-cinikus kórusként is eljátszik velük. Eklektikája azonban formátlan, esetleges és áttekinthetetlen. Nem sodró lendülettel külsőséges és nem elmélyülten pszichologizáló. A nők tudnak otthont teremteni, a férfiak csak vendégek asszonyaik világában – ez a metafora is meglebben a színpadon, de megint csak kihagyott ziccerként. A férfiaknak nincsen saját terük, oda-odakuporodnak a nőkuckók sarkába, de ezek a képek sem exponáltak. Az öt nő alázatosan és szuggesztíven van jelen a színpadon, s erősebb díszletként működnek, mint az otromba, kasírozott Auschwitz vagy a túlmagyarázott amerikai álom, a lobogó előtt a menórával. Teljesen követhetetlen viszont, ki mikor, miért hagyja el terét, és a férfiak mellett miért nem tartják be a terek határait a nők sem? A hangsúlyos koncentrációs tábor árnyékként vetülhetne minden eseményre, a múltnak ez a fekélye paralizálja az érzékeny embert, sugallja az előadás, de mégsem válhat szimbólummá ez a térszelet, hiszen csak konkrétan van használva, amikor Helge (Bandor Éva) valóban Auschwitzban jár.

Maggie és Quentin szerelmének fejlődéstörténetét az átdolgozás szétszedi, és visszahozza a már eltűnt szereplőket. Az okosan – vagy a helyszűke miatt csak álérzelmekkel – előadott mondatok viszont furcsa oratóriummá szelídítik és egyszerűsítik a létezés kilátástalan mókuskerekét. Holocsy Katalin (Maggie) eleve nehéz helyzetben van, hiszen a rendező – kis túlzással – elveszi tőle a központi figura lehetőségeit, s csak egy (bár fontos) epizódjává teszi őt Quentin életének. Maggie bohókás, tiszta alakja elnehezül, hiszen Holocsy Katalin szendéje nem mentes a pátosztól, a szentimentális emelkedettségtől. És nem tudja igazán megmutatni a gyermeki tisztaság mögül kikandikáló démoni színeket sem.

A feleség szerepében Szabó Mártának sikerül leginkább folytathatóvá tenni figuráját. Kiégettségében még ott vannak az elfojtott feszültségek, megalázó helyzetében is ragaszkodik méltóságához, szigorú szikárságában is ott dorombol a nő. Bandor Éva szerepe szinte kizárólag bölcs, szeretettel átitatott, aggódó tekintetére korlátozódik. A színésznő elegánsan nem vesz tudomást arról, hogy a rendező a vállára pakolta az élő lelkiismeret tonnás súlyait, képes tekintetébe sűríteni azt, amit az egész előadás kerülget: igenis egyéni tragédiaként, traumaként is meg lehet élni absztrakciónak tűnő etikai dilemmákat. Holocsy Krisztinának (Elsie) az önző kisember jutott, aki nem vesz tudomást a történelem viharairól, és csak magával törődik. Szvrcsek Anita (Felice) a „szerelem istennője”-ként nem tud megbirkózni szerepének nem létező titkával, egy szerelmes regényújság ideális szeretőjeként létezik csupán. Fabó Tibor (Lou) ismét egy megtört, érzékeny és élhetetlen, de szerethető kisember, Olasz István (Mickey) idegesen ágáló, saját igazságát harsogó túlélő. Az apa és az anya (Németh István és Szentpétery Aranka) vérbő, földszagú jelenetei megoldatlanok, mint a barométer házikójának két figurája, esetlenül és gépiesen jelennek meg egy-egy pillanatra a színen. Kavargó élet vagy pofába vágott eszme helyett csak pusztába kiáltott szó maradt az igazán személyes indíttatásból.