Portugálból Portugália, Pestből Pozsony

Jelenet az előadásbólFotó: a kassai Állami Színház archívumábólEgressy Zoltán európai hírű drámaíró, Portugál című darabját csak Csehországban három színház játssza, és máris hat nyelvre fordították le, nagy meglepetésemre szlovákra is.

A beharangozó sajtótájékoztatón az alkotók váltig bizonygatták, hogy Kassára nem a pozsonyi siker miatt került a darab, és amikor megkérdeztem, tudnak-e arról, hogy Miskolcon is most kezdik játszani a Portugált, a művészeti vezető kapva kapott az alkalmon, hogy Egressy művének közép-európai sikerszériájáról beszéljen.

Nem tudom, siker lesz-e az isten háta mögötti faluban játszódó tragikomédia a kassai Állami Színház csicsás falai között, talán szerencsésebb lett volna mégis a kamaraszínházba költöztetni, ott talán a rendező is merészebb eszközökhöz nyúlt volna. Dušan Bajin ugyanis inkább a komédiára hegyezte ki a dolgot, ami ennél a darabnál nem szerencsés. Mert vajon van-e kétségbeejtőbb egy csendben vegetáló vidéki alkoholistánál, vagy egy huszonöt éves hajadonnál, aki falusi szemmel nézve már vénlány, így gyorsan hozzá kellene mennie a korban hozzá illő egyetlen fiatalemberhez, aki viszont egy szánalmas tahó? Van-e reménytelenebb helyzet, mint a hitelbe vedelő, munkát hiába kereső helyi mókamesteré, akinek fővárosi extaxisként ráadásul már összehasonlítási alapja is van? És mihez kezdjen az a fiatalember, aki pont fordítva, egy összkomfortos fővárosi házasságból menekül vidékre, hogy aztán a pénzes asszonyka fülön fogva vigye vissza?

Ilyesmikkel nem jó viccelődni. Egressy Zoltánnak sem ez lehetett a szándéka, azt meg duplán nem akarhatta, hogy a nagyérdemű minden trágár beszóláson vagy káromkodáson hangosan röhögjön. A kassai közönség előtt azonban, úgy látszik, ritkán emlegetnek nemi szerveket, vagy sosem jártak még vidéki kocsmában. Vagy jártak, de ők ott is választékosan beszéltek. Vagy nem beszéltek választékosan, de máson szívesebben nevetnek, mint saját magukon. Vagy saját magukat nem tudják elképzelni ezeknek az embereknek a bőrében. És itt a baj, nyilván ettől félt a rendező is, mivel a színészek tudatosan rájátszanak a realisztikus hozzáállást kívánó figurákra. Retek, a kirúgott rendőr (Michal Soltész) szinte parodisztikusan bunkó. Az alkoholista nőt játszó Dana Košická inkább idegbetegre veszi a figurát, a részvét lehetőségét sem hagyva meg a nézőnek. Marián Prevendarčík annyira túljátssza a fővárosi entellektüel-szerepet, hogy akkor is álmodozón a fellegekbe néz, ha beszél valakihez, vagy bort rendel. A felesége, Adriana Krúpová pozsonyias kiejtésével mulattatja a nagyérdeműt ahelyett, hogy könyörtelenül visszarángatná férjét a valóságba. Egyébként nem a fordító Deák Renáta ötlete volt Budapestből Pozsonyt csinálni, a Fradiból pedig szlovák hokiválogatottat. Az eredetiben a falu népe az FTC-t várja, hogy a csapat egy barátságos meccs erejéig színt hozzon életükbe. Itt meg a világbajnok hokisták játszanának focimeccset (sic!), mert jégpályát azért nem mert Egressy szövegébe applikálni a rendező.

A stilizált, teátrális játékmód és a harsány karikírozás azt eredményezi, hogy a néző hátradől a székben, és mindenen hahotázik, amit lát. Tönkrement sorsokon hahotázni pedig nem illik. A színészek közül a Csipeszt, illetve szlovákul Pištát játszó Róbert Šudík tűnik ki a szerepéhez képest szimpatikus visszafogottságával, Jozef Úradník kocsmárosa szintén hihető figura. Masnit kettős szereposztásban alakítja Soňa Petrillová és Alena Ďuránová, ez utóbbi ártatlanabb, kislányosabb, bár szerepbeli korához mérten ez a tinilányos naivitás kissé fura.

A szlovákul „Portugália” címen futó Portugál (a mondanivaló ezzel is tompul, az eredeti cím ugyanis egy hangulatra, érzésre utal) talán arról szól, hogy mindenki vágyik valamire, valahová, de senki nem tesz semmit ennek érdekében. Talán arról is szól, hogy nem lehet „büntetlenül” belépni egy idegen környezetbe és feldúlni az ottani stabil viszonyokat. Sőt, arról is szólhat, hogy az ember hazudhat környezetének, de önmagának már nehezen. Kassán a nagy harsánykodásban elvész a valódi tragédia, a kocsmároslány tragédiája, akit a messziről odacseppent, Portugáliába igyekvő idegen simán elszédít romantikus szövegelésével mindenféle tengerparti gitárosokról, távolba merengő halászokról, aztán veszi kalapját és továbbáll.

A napok örök, eseménytelen körforgását illusztrálandó néha vad ragtime csendül fel a színpadon, a szereplők pedig gyorsítva mutatják be, milyen monoton is az életük. Ezzel a maradék hangulatot is sikerül szétrombolniuk. A legvégén pedig, amikor gyorsan „függöny”-t kellene kiáltani, villódzó fényben lassítottfilmes mozgásokat imitálnak, és felhangzik Jaro Filip „My sme národ holubičí” (Galamblelkű nemzet vagyunk) kezdetű dala. A közönség aztán ezt dúdolgatja kifelé menet.

Dušan Tažík díszlete tetszetős, annak ellenére, hogy az általam eddig látott Portugál-előadások kocsmabelsőjéből Kassán terasz lett, a pontfényekkel imitált csillagok pedig egy ideig a sétálgató szereplők ruháján láthatóak. A zenekari árokba vizet önteni viszont teljességgel felesleges volt, a stégen üldögélő halász pedig ne telepedjen át egy laza mozdulattal a színpadi korlátra, mert a tóparton általában nincs ilyesmi.

A kassai Állami Színház új művészeti vezetésének nem titkolt célja, hogy a kamaraszínház közönségét becsábítsa a nagyszínházba. Ezt azonban eléggé vitatható kompromisszumok árán teszik. A „másság” – csodák csodája – így is jelen van, az előadás elején például rendre nagy csodálkozást kelt az idült alkoholistát játszó Dušan Skokan, amint „monterkyban” a nézőtéren terem, keresgéli helyét, felállítja az embereket, úgy kell őt kivezetni, hogy végül a színpadra dülöngéljen fel. Régi trükk, de úgy látszik, nem mindenki látott még ilyesmit Kassán.