Pierrot: A magyar popzene siralmas!

Az „Első felvonás“ a festett arcú korszakát zárta le. Olyan slágerek jellemezték, mint a Nekem senki nem hegedül, a Ha sírni látod a bohócot vagy Telihold. Pierrot a sikerek ellenére 1995-ben mint előadó búcsút intett a szakmának. Elmondása szerint kiábrándult belőle. A neve azonban időről időre feltűnt több produkció kapcsán, amelyeknek szerzője és producere is egyben. Közülük legismertebb a Ganxsta Zolee és a Kartel. Öt év után visszatért a reflektorfénybe, de fenntartásai a szakmával, főleg a kiadókkal szemben megmaradtak. ĺgy barátaival létrehozta a Private Moon Records nevű céget, ahol végre nem szólnak bele a munkájába, megvalósíthatja az elképzeléseit. Manapság az egyik kereskedelmi televízió tehetségkutató műsorának zsűrijében is láthatjuk őt.

Nem indult fényesen a karriered. Első, Babaházak című lemezedről ugyan a szakma elismerően nyilatkozott, ám a közönséghez nem jutott el. A kiadót hibáztattad ezért, és utána is többször nyilatkoztad, hogy csalódtál bennük, a multinacionális cégekben.

— Ez valóban így van. Azért csalódtam a kiadókban, mert nem azt vették észre a produkcióimban, amiért megszülettek. Mindig valami mást akartak kihozni belőlem. Ez kiábrándító. Mindez odáig fajult, hogy ‘95-ben, mint előadó egy időre leköszöntem a pályáról...

...és utána visszatértél a „Második felvonás“ keretében. A Játék című albumod megjelenése után egy interjúban arról beszéltél, hogy rossz úton halad a magyar könnyűzene. Hozzátetted: ha a Játék nem jön be, akkor még siralmasabb a helyzet. Nos, a lemez nem lett sikeres.

— Akkor is a próféta szólt belőlem. A Játék sikertelensége és a popzene mostoha helyzete konkrétan nem függ öszsze, de az egyik következik a másikból. Ma siralmasabbnál is siralmasabb a magyar popzene helyzete. Nem tévedtem az általad említett interjúban.

Miben mérhető le ez a siralmas helyzet?

— A média olyan emberek, főleg külföldi tulajdonosok kezébe került, akik nem veszik figyelembe a magyar kultúrát, és nem érdekli őket, hogy mennyire tehetségesek azok az előadók, akik a felszínre kerülnek. Igaz, minden országban a könnyen emészthető, divatorientált produkciókat támogatják leginkább, amelyek a legnagyobb közönségréteget vonzzák. Nem ezzel van a gond. A gond az, hogy nálunk nem létezik alternatíva, pontosabban nagyon gyengén muzsikál. És a felnövő generációk úgy vélik, hogy az a zene, amit hallanak, az a példakép, az az elit. Külföldön az alternatívákat is eltartja egy közönségréteg. Arányait tekintve mondjuk egy heavy metálnak a rajongóbázisa hasonló Magyarországon és külföldön. Ez vonatkozik más rétegstílusokra is. Nemzetközi viszonylatban az országok mérete menti meg a helyzetet, mert ott az a bizonyos tíz százalék is olyan nagy szám, amely elegendő ahhoz, hogy próbálkozzanak az adott műfajokban. Nálunk elsikkadnak a tehetségek, a kilátástalan helyzet miatt előbb vagy utóbb leteszik a lantot.

Az elmondottakból kifolyólag kellett létrehozni a kiadót, hogy felvállalja a rétegstílusokat?

— Igen, meg azért, hogy megtudjam, jogosan szidtam-e a magyarországi kiadási rendszert. Most már csak magamat, magunkat okolhatjuk, ha valamit elrontunk. (Puha József)