„Mert ez az érzés nekem az élet” – Ilyen volt a DAC Film

Persze ahhoz, hogy az érzelem előbújjon, kellett az előbb említettek, a rendező és a személyes élményeiket elmesélők hozzáadott értéke is. Jöjjön egy szívesen író szurkoló, vagyis egy sportújságíró véleménye.

A film előtt Világi Oszkár, a klub tulajdonosa valami olyasmit fogalmazott meg, hogy mindannyiunkban van egy kis DAC. Ezt nagyon gyorsan átéreztem. Nagy Krisztián, a sárga-kékek sajtófőnöke egy rövid jelenetben bemutatott egy DAC-címert, amit még gyerekkorában rajzolt. Úgy gondolom, ugyanaz a mosoly lehetett az arcán 30 évvel ezelőtt is, mint ezen a képkockán. Ez lehet az a fajta öröm, amiről anyukám szokott mesélni, mikor már gyerekkoromban kijelentettem, hogy sportriporter leszek, így természetesen minden meccset csillogó szemmel néztem a tévében. Krisztián minden megszólalásán látni, mit is jelent számára ez a csapat. 

Talán úgy lehetne összefoglalni, hogy „ez az érzés neki az élet”.

Hasonló gondolatok jöttek elő bennem, mikor megjelent a vásznon Majoros György. A legendás DAC játékosa, akiről apukám rengeteget mesélt. Ahányszor együtt mentünk meccsre, egyszer biztosan elhangzott az egykori iparis osztálytárs neve, és hogy ő bizony játszott a Bayern ellen is. Apu mindig büszkén mondta, hogy egy padpan is ültek a középiskolában. 

Arról a legendás meccsről többet is megtudhattunk, mint ahogy a klubtörténelem főbb állomásait is bemutatták. Ezekből személy szerint többet is elviseltem volna, de ebben a mennyiségben valószínűleg a kevésbé fanatikus nézőknek is élvezhető marad a történet. 

Az első 20-30 perc volt az, ami alatt sikerült elfeledni a klub körüli utolsó 2-3 nap, hét vagy hónap eseményeit és reméltem, hogy ez a jó hangulat sokáig tart majd.

Kissé meglepődtem, mennyire kendőzetlenül lett bemutatva a 2008-as szurkolóverés vagy a Felvidéki Harcosok rendőri vegzálása. De dacból, bizony, ezeket is fel kell vállalni, sőt… 

Néhány éve, mióta volt szerencsém egy beszélgetést vezetni velük, mindig mosolyt csal az arcomra Szaban Tibor és Németh Krisztián is. Míg Marco Rossiról talán örökké az fog az eszembe jutni, mikor az utolsó DAC-meccse előtt, Tbilisziben, a felvezető sajtótájékoztatón azt mondta, a végén kell gólt lőni, mikor már nem tudnak rá válaszolni, s így is lett. 

Aki viszont hiányzott, az Kalmár Zsolt. A Világi-éra egyetlen igazi vezérének, a modern kori DAC legendájának helye lett volna a megszólalók között.

Szomorú volt látni Bíró Tomi talán utolsó nyilatkozatát. Elmondta, mennyire szeretné megélni a csapat bajnoki címét… Ekkor érdekes módon az idei Eb jutott eszembe. A magyar–skót meccsen barátaimmal voltunk kint. Amikor Csoboth gólja után elszabadult a pokol, egy cimborám azt kérdezte: „Zoli, mi lenne itt, ha megnyernénk az Eb-t?” Azt hiszem, nagyon hasonló lenne ahhoz, mintha a DAC megnyerné a bajnokságot. Ezt a vágyat tökéletesen mutatták be a fátyolos tekintetű arcok, az elcsukló hangú mondatok a szurkolók, az egykori játékosok részéről.

Külön élmény volt, hogy a díszbemutatón a csapat tagjai közül jó néhányan mögöttünk ülve nézték a filmet, így el lehetett csípni egy-egy megjegyzésüket. Redzicet természetesen megmosolyogták, mikor arról beszélt, hogy sokat tanult, Almási Lacinak pedig azonnal beajánlották azt a csinos szlovák DAC-drukkert, aki majd a leendő férjétől szeretne megtanulni magyarul.

A sárga-kékek sportpszichológusa talán sokak számára ismeretlen gondolatokat tárt fel, miszerint a játékosoknak nem munkaként, hanem játékként, gyerekkori álmuk beteljesüléseként kell arra tekinteni, hogy focistaként élhetik mindennapjaikat. 

Ennél talán csak egy fontosabb üzenetet lehetne megfogalmazni. Ahhoz, hogy a messziről érkezett játékosok és edzők egy kicsit átérezzék, hogyan viszonyulnak a klubhoz a szurkolók, fontos lenne megnézniük ezt a filmet. Ha már 10 százalékban megértenék a helyiek érzéseit, aligha lenne olyan meccs, amikor csak a mezt küldik ki a pályára. 

Az elhangzott nyilatkozatokkal és a filmmel ugyanis egy dolgot biztosan üzentek a szurkolók: „Gyere, és megmutatom, mi az, ami éltet.”