A könnyűzene zseniális szemete

A három veterán amerikai zenész-producer és egy vagány skót énekesnő alkotta rockzenekart két sikerlemez (Garbage – 1995, Version 2.0 – 1998) után az egyenetlen, kissé széteső harmadik album, a Beautifulgarbage majdnem végleg kicsinálta – a sorozatos betegségek, ihlethiány és belső konfliktusok után 2003 táján a Garbage egy időre szét is szakadt. 2004 elején azonban összeszedték magukat, újult erővel láttak a közös munkához, és egy koncerthangzásukat jobban tükröző, energikus, hangos lemez elkészítését tűzték ki maguk elé célul. A lemez nyitódalában, a Bad Boyfriendben Butch Vig átengedte dobszerkóját egy régi cimborájának, egy bizonyos Dave Grohlnak (akivel utoljára 1991-ben, a Nirvana Nevermind című albumának felvételeinél dolgozott együtt), és ez a kollaboráció rögtön meg is adta az alaphangot a lemez további részéhez. A nagy döngölés közepette szaggatott effekteket és csöndet is kiválóan használó Bad Boyfriend amiatt is kuriózum az albumon, mivel a nagynevű Dust Brothers producerduó egyik felének, John Kingnek a segítségével vették fel – ez a kollaboráció viszont arra döbbentette rá a Garbage tagjait, hogy inkább mégiscsak a saját kezükben kívánják tartani a produceri irányítást, ahogy ez már a korai években is kiválóan bevált. A Garbage eddigi legkoncentráltabb – negyvenöt percnél is rövidebb – albumának hátralevő részében is hangos gitárzenét hallunk, de a zenekartól megszokott groove-os, slágeres megoldásokkal, ügyesen használt kontrasztokkal és elegendő változatossággal. A Run Baby Run sodró modern popjáról például a New Order juthat eszünkbe, a beharangozó kislemezdalnak választott, nagy rockriffeket gyors és slágeres power poppal vegyítő Why Do Yo Love Me-be kétharmad tájt, a Jon Brion producerrel készült Fiona Apple-lemezeket idéző betétet illesztettek – ráadásul a videoklipben ennél a résznél épp a Criminal című Fiona Apple-klipet idéző fürdőkádas jelenetet látható. A lemez érdekessége, hogy Shirley néhol erősen politikai hangvételt üt meg. „Micsoda kuplerájt csináltunk, az egész világ egy merő káosz” – mérgelődik a sikálós Boys Wanna Fightban, a Sex Is Not The Enemyben a keresztény jobboldal bigott erkölcscsőszeinek szól be, de a „bárcsak fémből lenne a szívem” kezdetű Metal Heartnak is vannak a politikai áthallásai. A legemlékezetesebb szöveg azonban az akusztikus gitár- és csellóhangokkal induló lassú címadó dalban hallható, ahol Shirley Manson általa ismert figurákról ad néhány soros kis életképeket: az egyik bűntudatos anorexiás, a másik nem tudja eldönteni, hogy fiú legyen-e vagy lány, a harmadik vagdossa magát, a negyedik terápiára jár, az ötödik meg leissza magát és az I Will Survive-ot énekli egy karaoké bárban.

A Bleed Like Me album viszontagságos körülmények között született, de a végeredmény egy magára talált zenekart mutat, amely némi boldogságfélét is érezhet, ahogy azt Shirley megénekli a zárószámban, a hatperces Happy Home-ban, melynek utolsó két és fél percében már csak a hangszerek szólnak, feltornyosulnak, aztán szépen lenyugodnak. (est)