Szürkületkor beálló nyugtalanság

Előbb színházi előadás született a betegségről, amelynek vezető tünete az emlékezetzavar. Az előadás is Gaál Ildikó rendezése. Christian Gundlach (német karmester!) Batang felé című darabja 2017-ben került színpadra Koltai Róbert és Szirtes Balázs alakításában. Csaknem hatvanszor adták elő. A történet főhőse két magányos alak. Hubert, az idősebb, a demenciában lassan elmerülő férfi (az író nagyapja) és Alex, aki szociális munkaköri kötelességből ápolja őt.

„A két ember végigéli az idegenségből a legmélyebb férfibarátságig vezető út minden fázisát, míg végül együtt indulnak egy képzeletbeli nagy utazásra, Batang felé. Szerettük volna, hogy a történet minél hitelesebb legyen, ezért orvosok és demenciával foglalkozó szakemberek véleményét is kikértük. Ezután készítettük ezt az érzékenyítő filmet, amelybe próbáltam összegyűjteni azokat a jellemző helyzeteket, amelyekkel a kívülálló nehezen tud mit kezdeni – mondja Gaál Ildikó. – Édesanyám révén, aki vaszkuláris demenciában halt meg – ami akkor alakul ki, ha csökken az agy vérellátottsága valamilyen betegség, például stroke folytán –, én is érintett vagyok a témában.”

Az öt másfél perces film a demencia különböző jellemző, de kívülállóként nehezen érthető jelenségét mutatja be.

Az Úgy könnyű című etűdben a beteg megszállottan keres valamit a lakásban. Felesége (Urbanovits Krisztina a puszta tekintetével teremti meg az aggódó asszonyt) segíteni szeretne neki, ám a férfi nem tudja kimondani, mit is szeretne megtalálni.

Az Otthon című rész hőse haza szeretne menni. Erőnek erejével. Nem tudja ugyanis, hogy otthon van, a saját fészkében. Hirtelen felpattan, és elindul. Felesége hiába marasztalja, meg sem hallja.

Céltalanul bolyong a lakásban az Egyedül öregembere. Innen oda, onnan ide. Egyik szobából a másikba. Felvesz egy táskát, odébb lerakja, beleharap egy kalácsba, azt is leteszi, majd megakad a tekintete az asztalon heverő szemüvegén. Kezébe veszi, s csak annyit mond: Mama!

Idősek otthonában pedáloz a szobabiciklin a Hogy vagy, papa? hőse. Megszólal a telefonja. A fia hívja. Húzós napja van, nem tudja meglátogatni szeretett apját. Legalább tudunk beszélgetni, mondja az öreg. Anélkül, hogy tudná, kivel beszél.

Esernyővel a kezében, köntösben, pizsamában és papucsban toporog az út közepén egy nyolcvan körüli bácsika az Ajándékban. Autó fékez. Dühös férfi száll ki a kocsiból. Szerencsére nem történt baj. A sofőr már higgadtan kérdezősködik. Mi a neve a bácsinak? Mama nemsoká jön, hangzik a válasz. Segíthetek? Itt tetszik lakni valahol? – érdeklődik a fiatalember. Fél nyolc, mondja a bácsi. Hazavigyem? Hívjak mentőt? – szól az idegen. Kisfiam, de örülök! Nézd csak, mit hoztam neked! Tartsd a markod! És három szem gesztenyét tesz a férfi tenyerébe. Aztán otthagyja őt az út közepén. A bácsi a sofőrt.

Gaál Ildikó kisebbik fia, Mucsi Balázs a Demencia-szpotok látványtervezője. Az ő ötlete volt, hogy a forgatás idejére visszaállítsák eredeti állapotába a nagymama lakását, hogy az legyen a film első három epizódjának a helyszíne. Ott játssza el Koltai Róbert ezeket a rövidke, ám annál megrázóbb történeteket. A másik kettőt egy nagyon jó körülmények között működő, jól felszerelt idősotthonban.

„A mi történeteink nem is olyan erősek, mint amilyeneket a gondozóházban láttunk Halász Gábor operatőrkollégámmal. Helyszínt kerestünk a hátralévő két szpothoz. Egy vezetőápoló kíséretében jártuk végig a szobákat. Bekopogtunk, elnézést kértünk a zavarásért, és elmondtuk, milyen céllal jöttünk. Az egyik szobában nekünk háttal tolószékben ült egy felismerhetetlen nemű és korú ember. Mellette, velünk szemben egy bácsika ült, kezében kistányér, azon egy szelet piskóta. Apró darabokat tört le belőle, és a társa szájába adogatta. Mint egy kismadarat, úgy etette őt. Döbbenetes látvány volt. Igazán megrázó. Amikor kimentünk a szobából, a nővér elmesélte, hogy ez egy házaspár, a néni ült háttal, ő már nem tud beszélni. Jobb napokon annyit mond, hogy papa. Hasonló korú férje, aki még önellátó, beköltözött hozzá, és évek óta ápolja, gondozza, eteti őt.”

A Batang felé című előadás civil nézőit tekintve bizonyára azokat érintette a legmélyebben a történet, akik hozzátartozóként vagy odaadó gondozóként egészen közeli tanúi a demencia lefolyásának. Hasonlóan érezhetnek azok is, akik a YouTube-on lesznek nézői a Demencia-szpotoknak. Fájóak, ugyanakkor derűsek is ezek a filmecskék.

„Derűsek, mert erőt sugároznak – vélekedik Gaál Ildikó. – Erőt és kitartást kívánok mindenkinek, aki már segít, vagy majd ezután fog segíteni valakinek.”

Koltai Róbert magas fokú érzékenységét, de mondhatjuk azt is, hogy szívét-lelkét adta a projekthez.

A szerző a Vasárnap munkatársa