Nem tudok élni nélküled!

Ismerős a felkiáltás? Hát persze! Hányszor mondta ki élete során az ember ezeket az édes szavakat – más-más hangszínnel. A szerelem első fázisában, az ismerkedés ideje alatt csak gondolatban meri megfogalmazni, hogy nincs értelme az életnek – nélküle. Ha nem történik meg a csoda, és a drága lény nem viszonozza érzelmeit, akkor az ég nem kék, a nap nem ragyog, nem nyílnak a virágok – az élet nem élet. De a bú hamar elszáll. A másik ugyanazt érzi, amit ő, mármint hogy nem élhet nélküle! S minthogy nem élhetnek egymás nélkül, egymással élnek.

Önzetlenül szeretik egymást. Fenntartások nélkül. Az ég akkor is kéken ragyog, ha zuhog az eső, a virágok télen is nyílnak, a nap éjszaka is ragyog – az élet vég nélküli boldogság. Nem számít, hogy az étel – ha mégis rászánja magát az egyik fél – odaég, nem baj, ha a másik fél piszkos zoknija az egyik sarokban, cipője a másikban hever. Nem számít, mert a szerelem vak. De miért vak a szerelem? Mert a szív a szerelem varázslatába került. A szerelmesek szeme látja, hogy imádatuk tárgya nem tökéletes, mégse hajlandók beismerni – önmaguknak sem.

Ha az ember szerelmes, minden olyan egyszerű. A rózsaszín pápaszem és a fellegekben való közlekedés valóságos. De sajna – a szemüveg leesik, a láb megbotlik... A férfi nem azt a nőt látja, akibe beleszeretett – akit megálmodott magának. A nő is csalódott. Hová lett az előzékeny férfi, aki mindig frissen borotválva érkezett a randevúra, rózsával, akivel meghitt órákat töltöttek kettesben, aki a gondolatait is leste, aki ígért fűn-fán kívül autót, házat, tengerparti nyaralást?

A felhőtlen boldogság idején többes szám első személyt használtak. MI... Aztán egyre többet emlegették az egyes szám első személyt: ÉN!

Bár még hangosan nem merik kimondani, a címbéli felkiáltás formálódni kezd. Hát ő volna az, aki nélkül nem tudtam élni?

Nem ő volna az, hanem ő az. Ő volt az. Szívük még tiltakozik a felismerés ellen, próbálják a másikat átnevelni, olyanná formálni, amilyennek eszményképüket megálmodták, de a feladat meghaladja erejüket. Nem a valóságos lényt szerették, hanem a maguk alkotta ábrándképet. Az ábrándképeknek meg van egy sajátosságuk: előbb-utóbb szertefoszlanak.

TÁJÉKOZÓDÓ

Ilyenkor, Bálint-nap tájékán elgondolkodik az ember, hogy mint mindenhez az életben, a szerelemhez és a párkapcsolatokhoz is bizony kell egy jó adag szerencse. Nézzük hát meg, milyen tulajdonságok szükségeltetnek ahhoz, hogy ne legyünk magányosak, csalódottak, hogy párkapcsolataink jobban működjenek.

1. Szenvedély – az égető vágy bizony felettébb fontos egy romantikus kapcsolatban.

2. Bizalom – ha a másik iránt bizalommal vagyunk, azt fogjuk kapni, amit mi is kívánunk.

3. A stratégiai gondolkodásmód – az a képesség, hogy lépésről lépésre felépítsük a sikert. Ez főleg azt jelenti, hogy ne csapjuk be saját magunkat, a magunk erkölcséhez, hitéhez lehetőleg minden helyzetben maradjunk hűségesek, s csak olyan kapcsolatba menjünk bele, amely mindkét félnek igazán jó.

4. Lelkesedés – az az éltető energia, amely igazán nélkülözhetetlen fontos céljaink eléréséhez.

5. Kommunikációs képesség – az a fontos képesség, hogy érzelmileg is és testileg is kötődjünk valakihez.

6. Állhatatosság – végül, de nem utolsósorban az a képesség, hogy addig változtassuk terveinket, amíg a célunkat el nem érjük.

Manapság, e stresszesnek nevezett világban nagyon sok pár az igencsak egyszerű megoldást választja: szakít. Hozzáértő szakemberek szerint azonban léteznek olyan okok, amelyek miatt még krízishelyzetben is érdemes megpróbálni egymással az életet:

1. Elsősorban is a szakítás minden esetben gyengíti a felek önbecsülését.

2. A kezdeti eufória, a szabadság érzése után hamarosan újra jelentkezik a magányérzet.

3. A párok kreatívabbak, jobban meg tudják valósítani az élet egyéb területein is elképzeléseiket, ha biztos magánéleti bázisra támaszkodhatnak.

4. A párkapcsolatban élők gyakrabban nevetnek. (méri)