Müller meglepetése

Richard Müllert lehet szeretni eredetiségéért és utálni nagyképűségéért, egy azonban vitathatatlan: a hazai pop-előadók közül eddig egyedül neki sikerült világhírű amerikai zenészeket összetrombitálnia szólólemezére.

Az USA-ban készült 44 című korongon Hiram Bullock gitározik, Omar Hakim dobol és Will Lee basszusgitározik. Azt meg már tényleg nem értem, hogyan sikerült (nyilván pénzzel) a producernek három koncertre idecsalogatnia az említett legendákat, akik közül Hakim huszonévesen már Miles Davisszel játszott, majd David Bowie-val elkészítette a legendás Let’s Dance albumot. Will Lee naponta látható a David Letterman show-ban, Paul Shaffer mindent tudó zenekarában, mellesleg 430 lemezen működött közre. Hiram Bullock világsztár dzsesszkörökben, és leszíjazhatatlan showman, legutóbb tíz éve láttam Pozsonyban, akkor a közönség között szaladgálva szólózott, kis híján kidöntötte a közfalat. Már csak azért is érdemes volt elzarándokolni a kassai Cassosport csarnokba, hogy kiderüljön, mennyire stabil az agg épület konstrukciója, illetve mihez kezdenek ezek a virtuózok Müller háromakkordos dalaival. Bónuszként megkaptuk a lemezen nem játszó Clifford Carter billentyűst, aki funkysabb dolgokban is otthon van, éveken át kísérte James Taylort, de Paul Simon, Rod Stewart vagy Natalie Cole is tudna regélni róla. Hiram Bullock mellé került még egy gitáros New Yorkból, a lemezen hangmérnökként ügyködő Mike Caffrey. Ő bizonyult a legközlékenyebbnek a koncert utáni fogadáson, pár sör után kifecsegte, hogy összesen három napig próbáltak a kassai estére, illetve inkább két és felet írjak, mert a fejedelmi kajálások sok időt elvettek.

Müller és szupergruppja 4000 embert vonzott a helyszínre, soha még ennyien nem tomboltak a konzervdoboz-akusztikájú katlanban. A szervezés osztályon felüli volt, álljon itt a kassai Equinoxe ügynökség neve, megérdemlik, minden klappolt, ami ekkora méretű rendezvényen ritkaság. Maga a műsor igazi örömzenélésbe torkollt, a vendégek szépen kiszínezték a jól ismert slágereket, anélkül, hogy az előtérbe tolakodva „szétszólózták” volna őket. Nekem leginkább a Tlaková níž reggae-be guruló verziója tetszett, továbbá a Nespoznaný, Carter pszichedelikus zongoraszólójával, valamint a Cigaretka na dva ťahy, a megboldogult Jaro Filip talán legjobb szerzeménye. Ez utóbbi kerek kis kompozícióvá nőtte ki magát a tizenkét perc végére, ekkor már az egyébként nem csápolós nézők is boldogan boxolták a levegőt.

Müller közben többször lelkendezett, hogy velünk együtt ő is mennyire oda van a váratlan zenei ötletek hallatán, hogy ilyesmi még soha nem történt, és vélhetően nem is fog történni. Eleinte ez még költői túlzásnak tűnt, a végére viszont már hajlamos voltam elhinni: kivételes dologban volt részem. Aztán Mike Caffrey megmagyarázta, mi történt. „Mi így öten először léptünk fel együtt. Ki akartunk próbálni ezt-azt.”