Monodráma egy nagy színésznőről

Cs. Tóth Erzsébet és Zetyák GyörgyBabits Mihály verset írt hozzá, Revitzky Gyula pedig halálosan beleszeretett. Ám a nemzet színésznője nem csak a kor művészeire, hanem politikusaira és kultúrpolitikusaira is hatással volt, ha úgy tetszik, színigazgatókat és minisztereket tudott megbuktatni. Hat elemit végzett, mégis a legműveltebb színésznő hírében állt, lapokban publikált, rendszeresen állást foglalt színházi ügyekben. Sokszínű, ellentmondásos, rendkívüli egyéniség volt, és az ilyen szinte vonzza a monodrámaírókat. A monodráma ugyanis a belső konfliktusok, a külvilággal és saját magunkkal vívott harc, az önmagunknak feltett kérdések és válaszok terepe. Az erdélyi származású Kocsis István mestere ennek a műfajnak.

Kassán Bolyai János, Bethlen Kata és Vincent van Gogh után, A megkoszorúzott című darabban Jászai Mari vívódásait is megismerheti a közönség. Az előadás rendezője Beke Sándor, főszereplője pedig Cs. Tóth Erzsébet, akinek Zetyák György asszisztál némán és szolgálatkészen, ahogy azt egy diszkrét öltöztetőfiútól elvárhatjuk. Zetyáknak csak látszólag jutott jelentéktelen szerep, hiszen a színésznő hozzá intézi „költői” kérdéseit, neki önti ki lelki szemetesládáját, és neki vallja meg mindazt, amit egy színházi öltözőben is kevesen hallhatnak. Ha ő nem lenne, a közönség számára a monologizálás és az egész helyzet is kevésbé emészthető lenne.

A híres emberek magánélete már a húszas években is foglalkoztatta a közvéleményt, és ha a mai értelemben vett bulvársajtó nem is létezett még, a nézők azért akkoriban is szinte mindent megtudhattak kedvenceikről. A régi kedvencek pedig a mai színházkedvelőket is érdeklik. Ki ne lenne kíváncsi például arra, miért nem lehetett a színésznőnek gyereke, vagy arra, miként vélekedett kollégáiról. A legértékesebb gondolatok viszont a nemzeti kultúra állapotáról és a minőségi színház fontosságáról hangzanak el. Ráadásul a darab Jászai naplói, emlékiratai alapján született, ezért biztosak lehetünk abban, hogy a színpadi szöveg híven tükrözi az egykor oly sokat megéljenzett nagy művészegyéniség gondolkodásmódját.

A kassai Thália Színház Márai Stúdiószínpada színházi öltözővé alakul át, a közönség egy része a színpadon ül, a többség pedig a nézőtéren, azaz nem körülveszik a díszletet, hanem kettéoszlanak, mint egy teniszmérkőzésen. Ha tanácsolhatok valamit: akik nem csak Cs. Tóth Erzsébet hátára kíváncsiak, ne üljenek a színpadra. A helyzet természetesen realista-naturalista színjátszást kíván, és Cs. Tóth Erzsébettől meg is kapjuk az emberi léptéket. Bár amióta a film kitágította a realizmus kereteit, a színpadi színészeknek ugyancsak igyekezniük kell, hogy ne tűnjenek „színpadiasnak”, vagy ha úgy tetszik, teátrálisnak. Minél természetesebben viselkedik valaki a deszkákon, annál többet elhisz neki a közönség. Nos, Cs. Tóth Erzsébetnek majdnem mindent el lehet hinni. Azt talán nem, hogy ő egy komoly hatalommal bíró, befolyásos nagyvilági dáma, azt viszont igen, hogy sebezhető, érzékeny lélek, aki önmaga elől is menekül. A „levegőbe monologizálástól” pedig ügyesen megmenti őt a már említett öltöztetőfiú. A közönség egy percig sem unatkozik, ami, bizony, nagy szó. Sőt, én a magam részéről még rövidnek is találtam a darabot, annak ellenére, hogy majdnem másfél órás, és szünet közbeiktatása nélkül került színre. Egy cselédlányból bölcs aszszonnyá érett, művészi tapasztalatait a világgal megosztani akaró nőt ismerhettem meg, akinek alakja valószínűleg úgy fog megmaradni bennem, ahogyan Cs. Tóth Erzsébet életre keltette.