Mit üzenhet egy költő?

Egyike a közismert és elismert költőknek az erdélyi Lászlóffy Aladár, aki munkásságáért tavaly vehette át a Kossuth-díjat. Széles Klára irodalomtörténész, a XX. századi magyar irodalom kiváló ismerője mutatja be a lap hasábjain Lászlóffy Aladár sajátos hangvételű líráját, a hagyomány és modernség jelenlétét, ahogy – akárcsak Paul Valéry – „saját füléből s szívéből ... egyetemes hangvillát és órát csinált”. Az „élni érdemes” üzenete csendül ki mindenekelőtt Széles Klára írásából, abból a pályaképből, melyet a közel negyvenkötetes költőről rajzolt.

A szépirodalmi rovatot Gál Sándor Patetikus naplemente című verse indítja, majd Ferdinandy György pazar könnyedséggel megírt novelláját olvashatjuk, Feleségem és a felcserek címmel Buda Ferenc és Ágh István versei mellett Horváth Péter elbeszélését is olvashatjuk. Csehy Zoltán műfordításai Mimi Khalvati Londonban élő, iráni származású költőnő és színész verseiből ad ízelítőt. A szellemtörténész Babits Mihály gondolatait idézve Polgár Anikó a Nyugat folyóirat Catullus-képét mutatja be. „Róma lelke és nyelve” nem véletlenül élvezett megkülönböztetett figyelmet. Babits Catullushoz való viszonya mellett feltárulnak előttünk a nyugatosok (Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, illetve Devecseri Gábor vagy Franyó Zoltán) új fordítói törekvései, azok a „hullámverések”, melyek kétségtelenül Babitstól indultak. Zalabai Zsigmond egy elfelejtett költőről, Sajó Sándorról ír, aki „szoborszerűen állandó” (ezek Bartha József szavai, 1937-ben), az utókor előtt úgy maradt meg, hogy a „regionális irodalomtudat” őrizte őt meg – állapítja meg az irodalomtudós. A Tallózó című rovat a posztmodern értelmezésében ad eligazítást. A folyóiratot Borsos Miklós műveivel illusztrálták. (dz)