Misztikus utazás a zúgó havasoktól a széljárta rónaságokig

„Másfél évszázad népköltészeti gyűjtései és tudományos feldolgozó munkája után ma már aligha szükséges bizonygatni, hogy a népballada a klasszikus népköltészeti műfajok egyik csúcspontja. Tömörsége, drámaisága, a benne ábrázolt emberi léthelyzetek mélységei, a fogalmazás költőisége mindannyiunkat megérintenek, a ballada mára beépült kultúránkba. De vajon eléggé ismerjük-e és főleg, eléggé élünk-e vele? Ismerjük-e például a balladák szövegén túl dallamaikat is?” A fönti sorok Vargyas Lajosnak, a magyar és az egyetemes balladakutatás egyik legjelentősebb alakjának a tollából valók, és Agócs Gergely közelmúltban megjelent Kilencz ballada című CD-jének borítóján olvashatók.

Vargyas saját költői kérdésére válaszolva megállapítja, hogy sajnálatos módon még a legközismertebb balladáknak is csak legfeljebb a szövege ismerős a nagyközönség számára, pedig – mint írja – „népdalban-népballadában szöveg és dallam elválaszthatatlan egységet képez”. Ha figyelembe vesszük, hogy az autentikus folklór jó három évtizeddel ezelőtti újrafelfedezése óta a népzenei felvételek száma egyre gyarapodik ugyan, de a balladák előadásával csak igen kevés előadó próbálkozik, nincs is mit csodálkoznunk ezen. Hát igen, a balladák előadása nem könnyű feladat, ezenkívül pedig az általában egyszerűbb hangzásvilágú, mulatós asztali nóták talán valóban a népzenerajongók szélesebb rétegeinek érdeklődésére számíthatnak. Ezért aztán versmondóktól talán többször hallhatunk balladainterpretációt, mint profi énekmondóktól. Persze, az is lehet szuggesztív és drámai, de azért a ballada mégiscsak dallammal együtt az igazi. A folklór reneszánsza tehát szerencsére tartósnak mutatkozik kultúránkban, az énekelt balladák körül azonban sajnálatos módon mind a mai napig meglehetősen nagy volt a csend.

„Ezt a csöndet töri meg a táncházon és táncházzenén felnőtt fiatal muzsikusgeneráció egyik legkiemelkedőbb képviselője, Agócs Gergely. Célja, hogy bemutassa azt a páratlan énekkultúrát és sokféle énekstílust, amit a ballada megőrzött a számunkra” – írja a fiatal előadóművészről nagy elismeréssel Vargyas Lajos.

Az Agócs Gergely CD-jén szereplő kilenc ballada kilenc különböző tájegység énekkultúrájából ad ízelítőt. A származási helyek keletről nyugat felé haladva: Gyimes, Mezőség, Kalotaszeg, Bodrogköz, Gömör, Nógrád, Zoborvidék és Somogy, tehát szinte az egész magyar nyelvterület képviseltetve van. A válogatás balladatípusok és -stílusok szerint is rendkívül rétegzett. A betyárballadáktól a Három árváig és a Fehér Annáig, a régi, középkori balladáktól az új stílusú balladákig terjed a skála.

Mindez önmagában persze nem jelentene különösebb nehézséget az előadó számára, ha csupán a dallam szolgai követését tűzné ki célul. Agócs azonban az adott tájegység és korszak egész érzelemvilágának autentikus megjelenítésére törekszik. Hűen adja vissza nem csupán a jellemző éneklésmódot, hanem a tájnyelv sajátosságait is. A palóc tájszólásban előadott gömöri és nógrádi balladákkal viszonylag könnyű a dolga, hiszen maga is ezeken a tájakon nőtt fel. Ami azonban egészen lenyűgöző: a gyimesi csángók meg a bodrogközi pásztorok kiejtésmódját is anyanyelvi szinten ismeri. Mintha csak közülük való lenne. Az embernek olyan érzése támad, gyűjtésből származó felvételeket hallgat. Olyan korokból, amikor nemcsak hogy a hangrögzítés technikája, hanem még a népdalgyűjtés fogalma is ismeretlen volt. Megelevenedik a táj, kitárulnak a lélek bugyrai. Misztikus utazás időben és térben a zúgó havasoktól a széljárta rónaságokig. Ráadásul technikai értelemben is a lehető legmagasabb színvonalon. Mintha csak egy profi hangstúdiót teleportáltak volna vissza a régmúltba.

Hogy miként lehetséges ez? Úgy, hogy Agócs Gergelynek van egy trükkje. Nagyon egyszerű fogás ez, végül is bárki élhetne vele: ő, bizony, nem kottából és nem is hangfelvételekről tanulta be ezeket a balladákat. Ott járt a helyszínen, azok körében, akik a mai napig őrzik zenei anyanyelvünknek ezeket az archaikus, ugyanakkor megdöbbentően aktuális darabjait. Szóval, élőben hallotta, empátiával hallgatta és a bőrén érezte azokat a bizonyos hegyi és pusztai szeleket.

Hogy aztán a Kilencz ballada hallgatója is a saját bőrén véli érezni mindazt, amit a régi emberek és velük együtt Agócs Gergely is mélyen és közvetlenül átérzett, az már az interpretátor nem mindennapi adottságairól tanúskodik.