Mindenki önmagának ír

Aich Péter remek humorérzékkel, joviális türelemmel mesél az elmúlt évtizedekrőlHritz István felvétele „Tartós abszencia az iro-dalomban” – így fogalmazza meg a mintegy harmincévnyi kiesést Duba Gyula, Aich egyik kritikusa. Egyik, de sajnos több alig akadt, s bár négy kötete is megjelent a közben írói vénáját ismét megtaláló szerzőnknek, legfeljebb csak a barátok jeleztek vissza egy-egy félmondat erejéig. Aich Péter szépirodalom helyett inkább lapszerkesztéssel foglalkozott, ő szerkesztette egészen megszűntéig a Priateľ című gyereklapot, amely a rendszerváltás után számos más lappal együtt megszűnt, de helyette azóta sem találtak ki másikat. Bár gyerekeinek sokat mesélt, mégsem lett gyermekíró, szerinte ugyanis kimondottan gyerekirodalom nem létezik. Első prózakötete, az X. Kálmán viszontagságai önálló novellafüzérek gyűjteménye, bár egységes egészként is olvasható. Arra a kérdésre, hogy mennyiben önéletrajzi ihletett-ségű, lakonikusan azt magyarázza, hogy mindig mindenki önmagát írja, még ha történelmi köntöst ölt is fel. S akkor is írnia kell, ha csak az íróasztalának ír. Hogy aztán a véletlen folytán megjelenik-e, az már másodlagos kérdés. Az X. Kálmán viszontagságai után két olyan kötet következik, amelyiknek központi motívuma a szerelem. Az Első és utolsó három elbeszélést tartalmaz, a kamaszszerelemtől eljutunk egészen az utolsó próbálkozásig, az ifjúkori naplótól Rómeó úr és Júlia némileg giccsízű románcáig. De szerelem nemcsak férfi és nő között létezik, erre próbál igazolást adni a Szerelmek, amelynek a kompozíciója is figyelmet érdemel. A cselekmény ugyanis két síkban, a tudat, valamint az objektív világ síkjában fut, s ez a két sík egy-egy különálló, de összetartozó történetben találkozik. Aich visszatér egykori kezdeteihez, hiszen a tudati sík szövegei inkább prózaversként funkcionálnak. Ezt a kötetét felfedezte a legifjabb írógeneráció jeles tagja, Szalay Zoltán is, aki bár nem rejti véka alá kifogásait sem. („Aich Péter szemléletmódja már a kötet legelső írásait olvasva nyilvánvalóvá válik: a régit keresi, vissza-visszaréved a kecses, szivárványos múltba, s közben dideregve pillant a jelenre, szinte önmagát gyötörve a valóság tényszerű vizsgálatával. Krúdyval való rokonsága valószínűleg nem a véletlen műve, csakhogy Aich helyzete valamivel nehezebb, mert ő nem tekinthet vissza egy szerelmes korra, mint Krúdy tette a huszadik század elején...”) Ahogy Szalay, Tőzsér is a lehetséges előképeket keresi Aich szövegeiben, s míg Szalay a Krúdy–Füst Milán–Kőrösi Zoltán rokonságot vélelmezi, Tőzsér Cholnokyban és Lovik Károlyban próbálja megtalálni Aich lehetséges íróelődeit. Mindezeken maga a szerző csak mosolyog, mint mondja, Krúdyt csak felületesen ismeri, Cholnoky és Lovik nevét az interneten kereste ki, rá igazából Márai írásművészete hatott. Legújabb elbeszéléskötete a napokban jelent meg, a címadó írás Kertész Imre és Esterházy Péter művének a továbbírása. De találkozhatunk egy történelmi esszével és egy tanmesével is, amelyik Juliska, Jancsika, Piroska, az Erdész és a Farkas történetén keresztül mélyed el a dialektikus gondolkozás rejtelmeibe. A kötet fülszövegében Tőzsér Aichot a szlovákiai magyar irodalom érdekes „ködlovagjának” nevezi, aki a képzelet és valóság gyakorlott határsértője, az ún. „kibillenő realizmus” művelője.

Aich Péter remek humorérzékkel, szinte már joviális türelemmel mesél az elmúlt évtizedekről, az irodalmi lét-nemlétről a Pozsonyi Casino maroknyi, de annál lelkesebb hallgatóságának. Búcsúzóul még egy vadonatúj írását is felolvassa, amelyben az írás szükségszerű voltáról értekezik, még akkor is, ha a Nobel-díj megszerzésének az esélye legalább tíz feltételhez kötött. Addig azt üzeni az olvasóinak, hogy legalább azokat a példányokat vegyék meg, amelyeket a kiadó mintegy tiszteletdíjként a nyakába sózott. Írónak lenni, ráadásul kisebbséginek ma is nagy luxus errefelé, s csak jó adag humorérzékkel lehet elviselni. Aich Péter szerencsés alkat.