Minden dala a lelkéből szólt

Cserháti Zsuzsa 1948–2003(Képarchívum) Fia, Krisztián születésekor, állítólag a kolléganőjétől kapott ajándékba egy dalt. A fáma szerint Kovács Katinak írta Bradányi Iván az Édes kisfiam című nótát, ám ő lemondott róla Cserháti Zsuzsa javára. Nemcsak az említett slágerből tudtunk Krisztián jöveteléről, hanem abból a furcsa hírből is, amely annak idején – 1975-ben – ámulatba ejtette az egész országot. Történt ugyanis, hogy nem az énekesnő édesanya, hanem Krisztián édesapja ment el gyesre. Talán e nem mindennapi megoldásnak, talán a Bradányi-nótának volt köszönhető, hogy mindenki tudott Cserháti Zsuzsa anyaságáról. Aztán a nyolcvanas évek elején a hetvenes évek csodált „fekete hangja”, nemzetközi fesztiválokat sikeresen megjárt énekese egyszer csak eltűnt a pályáról, hallani se lehetett róla, mígnem tizenöt év után, a kilencvenes évek végén viszszajött. És mindent elért, amitől már-már úgy tűnt, megfosztja az élet: óriási népszerűséget, a rajongók szeretetét, lemezeket, díjakat, a legrangosabb elismeréseket. Visszatérése után az egyik tévéinterjúban valami olyasmit kérdezett tőle a riporter, hogy ha jól tudom, a mai napig együtt él a kisfiával. Cserháti Zsuzsa pedig a tőle megszokott alázatos mosollyal igazította ki a kérdezőt: igen, aki ma már a nagyfiam – mondta. S rádöbbentem: Cserháti Zsuzsa kisfia bennem is kisfiúként maradt meg, nem érlelte felnőtté az idő. Ebben pedig az is benne van, hogy nem is tudatosítottuk a tizenöt évnyi időt, Cserháti Zsuzsa fizikai hiányát, mert valahol itt volt, mint ahogy mindig is itt lesz.

Ő volt az 1972-es táncdalfesztivál nagy felfedezettje, s bár Nem volt ő festő – ez volt a dalversenyben énekelt számának a címe –, színeket kevert. Olyan hangszíneket, amelyek ritkán törnek elő magyar torokból. A következő évben aztán legendás slágerével, a Kicsi, gyere velem rózsát szedni című dallal egy nemzedék zenei emlékezetébe véste be magát. Egy nemzedék „hallásából” kitörülhetetlen az a briliáns hang, amely az Árva fiú visszatéréséért könyörgött, vagy amely azért esedezett, hogy Boldogság, gyere haza... honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell. Ám hiába bűvölte olyan igéző hangon: valahogy úgy alakult, ahogy az előző korszaka utolsó dalainak egyikében énekelte is: „A boldogság és én, nem jöttünk össze soha sem”. Amikor ezt a dalt, a táncdalfesztiválok valamelyik utód-dalversenyén, úgy rémlik, a Tessék választani címűn énekelte, már valami nem lehetett rendben körülötte. A tévéközvetítés dramaturgiája szerint a kamera követte az érkező előadókat, ahogy kiléptek a kocsijukból, és megtették a rövid utat a zenei eseménynek otthont adó épület bejáratáig. Cserháti Zsuzsát is kísérte a kamera, s mutatta, ahogy belépett a művészbejárón, majd megfordult a csukódó ajtószárny mögött, és kiintett az üveg mögül. Lehet, hogy csak így utólag képzelődöm, de úgy rémlett, hogy kézmozdulatában nem annyira az üdvözlés, mint inkább a búcsúzkodás jele volt. Tény, nem sokkal azután kilépett, vagy tudja fene, ellehetetlenítve a pályáját, kiléptették a magyar könnyűzenei életből. Titok övezte az eltűnését: hogy kik, vagy mi miatt kellett eltűnnie Cserháti Zsuzsának.

Nem lehetett könnyű visszatérnie: a gyönyörű dús szőke hajú lány, amilyennek ’72-ben feltűnt, a kilencvenes évek közepén túlsúllyal küszködött. Féltve őrzöm „második felfutásának” első tévés megjelenését. Mindvégig szigorúan távoli kameraállásban mutatták, többször csak hátulról, elhomályosítva, ahogy ült egy padon, hatalmas, bő ruhában, a fején valami sállal lefogott kalapszerűség, amely szinte az egész arcot takarta: de a hang, amely feszülő energiával életre keltett egy dalt, a régi volt. Vagy nem, nem a régi... sokkal több volt benne a keserűség. Nyomot hagyott rajta, hogy nem kellett, hogy évekig egy harmincöt négyzetméteres penészes garzonlakásban nyomorgott, sokszor a legegyszerűbb ételre alig tudta előteremteni a pénzt. Nyomot hagyott rajta, hogy senkinek se kellett... nem kellett Cserháti Zsuzsa, a hetvenes évek magyar könnyűzenei életének legmarkánsabb hangja.

Szerencsére volt ereje visszajönni, kiegyezni testsúlyával: erre utalt az a szereplése, amikor egy tévéfelvétel és egy dal erejéig társult a Pa-Dö-Dővel. Aztán jöttek a koncertek is, és a tévéközvetítések. Szívtam a fogam az egyiket nézve, mert kínos volt helyenként, borongós régi dalait énekelve el-elment a hangja. Ő is érezte, hogy nincs formában. Az utolsó dalt követően – a vastaps után – azzal búcsúzott a nagyok alázatával, hogy ne haragudjanak, most ennyi volt, legközelebb jobb lesz. Aztán három hónap alatt orvosi segítséggel lefogyott harminc kilót, és megfiatalodva, irigylésre méltó erővel, lelkesedéssel, kifogyhatatlan adni akarással dolgozott. Ott volt minden könnyűzenei eseményen, ahol a legjobbaknak ott kell lenniük. És volt alkalma tizenöt év után átérezni a régi dal valóságát: „a boldogság és én, az vadonatúj szerelem”.

Örültem, hogy itt van – sajnos, most már csak múlt időben írhatom – itt volt újra. Némi elégtételt éreztem, amikor megkapta az eMeRTon-díjat, átvehette az Arany Zsiráf-díjakat, amikor övé lett az év albuma, övé az év koncertje. Egy ideje aztán elcsendesedett körülötte az élet. Nem lehetett tudni, miért vonult vissza a nyilvánosság elől: csak egy kicsit megpihen-e, vagy esetleg új zenei anyagon dolgozik. Arra azonban senki se gondolt, hogy ha újra hallunk róla, az már a búcsú lesz.

Most már azzal kell beérnünk, amit itt hagyott. Kinek-kinek a lelkiismerete rajta, hogy hagyhatott volna többet is, bár nem kevés és nem akármilyen művészi örökséget őrizhetünk tovább. Olyat, amelyben számtalan dalával elérte, amire mindig is nagyon vágyott: hogy éneke igazán az emberek szívéhez szóljon.