Míg egy kölyökmacska alszik...

„Felebarátom mondd, voltál-e már úgy, / hogy a csukott könyv előtted feküdt, / titkok leltára, szépség ábécéje, / de nem nyithattad ki elolvasásra, / mert rajta szunnyadt egy macskakölyök / és sajnáltad az álmát megzavarni?” (Weöres Sándor Rongyszőnyeg c. ciklusából)

Bizony, bizony, barátaim az Úrban, nagy dolog ám az irodalom, nagy a költészet, és vele egyetemben maga a Világmindenség, az ő Teremtőjével, aki minden láthatót és láthatatlant egyszerűen az igéből, vagyis hát a szóból teremtett meg.

Van valami megfoghatatlan, józan ésszel megmagyarázhatatlan, szavakkal le nem írható, ami még a kezdet kezdetén is túl van, ami minden égi és földi teret áthat, valami csendes, békességteljes derű, olyan hangoltság, amilyen csak az ige kimondása előtti közvetlen pillanatban lehetett...

Nem valamiféle vad, képekben tobzódó látomás, nem dúlt érzelmeket kavaró, mindent magával sodró indulat, végtelen elragadtatás, csupán egyfajta szelíd, önmegadó részvét, nem is kell, hogy mondjam: szeretet; csak őszinte együttérzés valakivel vagy valamivel, legyen az bár a világirodalom összes remekei második, harmadik, netán első kötetén édesdeden szunnyadozó iromba macskakölyök...

Ezek a szelíd, mindenség szívét éltető hangulatörvények, szigetek, áramlatok mindenhol jelenvalók éppúgy, mint a rádió- vagy televíziós műsorokat szóró adóállomások és műholdak mágneses hullámai, melyek azt a végtelenül rettenetes ricsajt, bábeli hangzavart, s ki tudja – hogy ne mondjak csúnyát – még mi mindent árasztanak szüntelen, éjjel-nappal.

Mintha megfeledkeznénk a mindennapos rohanásban, kapkodásban és nagy szétszórtságban, hogy mindenféle műszaki vívmányt ki-, el- és lezárva éppen mi saját magunk lehetnénk a szférák zenéjének, az angyali sugallatnak és az isteni hangnak is a legtökéletesebb „vevőállomásai”, amennyiben nyugalmas, meghitt, békés hangulatban, imádságos szívünk csendességében ráállnánk a teremtéselőtti, az örök isteni-emberi alaphangoltságra.

Mert mondhatom, módjában áll mindig mindenkinek, és csak rajta múlik... S akkor József Attila szavaival szólva, a zajos világ zűrzavarából akár egy pillanatra félreállva mi magunk szintén megállhatnánk azon a bizonyos Gyémánthegyen. Hogy egy évben legalább egyszer, a magyar költészet ünnepén, ha már nem is tudatosítjuk mindennapjainkban, legalább ilyenkor felidézhessük, hogy: „Gyémánthegyen állunk, / De zsebünkben kavicsok vannak. / Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk, / Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.”