Lényegében mindenkit tönkretett

De mire idáig jutunk a lapozgatásban, addigra már azt is leszögezi a szerző: Depardieu habzsolja az ételeket, az italokat, a szerepeket, és habzsolja a pillanatokat. Imád nagyokat marhulni. Komolyan bólogat, majd hirtelen kirobban belőle a nevetés. A létezés féktelen boldogsága.

Párizsban, a színész lakásában, csaknem négyéves próbálkozás után sikerült Neumann-nak szóra, illetve könyvre bírni Depardieu-t, aki végül is a gyerekei és a barátai miatt ment bele a több tételes beszélgetésbe, értük vállalta a „kitakarózást”, ezt a 250 oldalas vallomást – ha már írni sosincs ideje. Karrierjéről, bonyolult magánéletéről beszél féktelen őszinteséggel, hogy elmondhassa végre a maga igazát. Nem játszik, nem alakít az oldalakon. Nem „önigazol”. Megszerettetni sem akarja magát azokkal, akik eddig csak fenntartásokkal tudták elfogadni őt. Egyszerűen azt adja, aki. Ez most az ő szövege, az ő személyes mondanivalója. Hasonló tettre 1988-ban szánta el magát. Titkos leveleim című könyvében akkor a szüleihez és a feleségéhez fordult, miközben kollégáihoz, például a tragikus hirtelenséggel elhunyt Patrick Dewaere-hez, régi pályatársához, Catherine Deneuve-hoz, s gyakori rendezőjéhez, Maurice Pialathoz szólt. A Levelek óta azonban hallgatott. Most azért döntött e könyv mellett, mert az évek múlásával egyre nehezebben tudja szavakba önteni, megfogalmazni azt, amit legbelül érez. Ebben lelt nagyszerű segítőtársra Laurent Neumann személyében. Rögtön az első oldalakon ki is mondja azt, amit eddig soha: „Lényegében tönkretettem mindenkit, akit szeretek.” Ezzel együtt mégis egészen jól van. Csak már nincs benne annyi energia, mint harminc-negyvenéves korában.

Nevelést az utcától kapott. Mint állítja: nem is volt kamaszkora. Már gyerekként olyan volt, mint egy felnőtt, a felnőttek minden erejével és hibájával. Nyolcévesen már kimaradt otthonról. Éjnek idején fogta magát, és elment a vásári vurstliba. Az egész éjszakát szülővárosa, a chateauroux-i bázis amerikai katonáival töltötte. Soha semmi nem volt tilos számára, a szülei semmitől sem tiltották, ezért a gyerekkorából közvetlenül a felnőttkorba lépett át, s a kamaszkorát jóval később élte meg.

Színészi pályája a hatvanas évek második felében kezdődött el, miután Párizsba került. Azt megelőzően kereskedelmi ügynökként dolgozott vidéken – írják róla a lexikonok. A teljes igazság az ő szájából másképp hangzik: miközben tanonc volt egy nyomdában, a NATO amerikai légibázisának katonáival seftelt. Mindennel üzletelt, amivel csak lehetett: whiskyvel, cigarettával, amerikai ingekkel, farmernadrágokkal, sőt még benzinnel is, amit kannában lopott. Ment ez egészen addig, amíg az egyik „közvetítő” be nem köpte őt. Három hétig tartották őrizetben, de akkoriban már autólopásért is ült párszor. Később, amikor Párizsba került, és a nagy Jean Gabin kis pártfogoltja volt, prostikkal és transzvesztitákkal haverkodott, de gazdagéknál, nagypolgári körökben is jól érezte magát. „Ez a kaméleon énem – írja –, bárhol, bárkivel…” Huszonnégy évesen már két gyerek apja. Fia, Guillaume, aki ugyancsak színész, vad gyerek volt, már kamaszkorát megelőzően kokózott és füvezett. Depardieu őszintén beszél kettőjük problémás kapcsolatáról. Aztán azt is bevallja: Patrick Dewaere-rel ő is kipróbálta a heroint. „Bivalyerős szervezetem volt, bármit elnyeltem.” Külön fejezetben beszél Marguerite Duras-ról és Jeanne Moreau-ról. „Az emberek elvont értelmiséginek tartották Duras-t, mert hosszú, talányos hallgatásai voltak. De engem soha nem bátortalanított el. Egyszerű, igazi nő volt, aki a földön járt, a valóságos dolgokhoz ragaszkodott. Nem a francia irodalom egyik kiemelkedő alakja ült velem szemben, hanem egy nő, akivel szót értettem. A fiával kissé durván bánt, velem mindig nagyon kedves, nagyon gyengéd volt, egyenesen védelmező… Ha kissé magányosnak éreztem magam, egyből Marguerite-hez rohantam. Aztán bekopogtam Jeanne Moreau-hoz. Több voltam barátnál – ha úgy tetszik, amolyan bizalmas voltam. Afféle nagy testvér.” Patrick Dewaere ugyanilyen biztos pont volt az életében, mint ők ketten. „Jól kijöttünk. Szinte egy húron pendültünk… olyanok voltunk, mint két vad kutya, amikor kieresztik őket a természetbe. De kettőnk közül ő volt a törékenyebb, a sebezhetőbb. Patrick amolyan nebáncsvirág volt. Az élet nagy sebesültje, végtelenül érzékeny. Nem volt önbizalma, kételkedett a vonzerejében, a tehetségében. Nagyon nehezen tudtam csak elhitetni vele, hogy téved. Amikor közölték velem a halálhírét, még csak meg sem döbbentem. Egyetlen könnycseppet sem hullattam, nem ért váratlanul a dolog.”

A Tojástánc bemutatója után, amelyben együtt játszottak, a francia film ügyeletes csirkefogója lett Gérard Depardieu. Ő volt a lázadó, aki megjárta a börtönt, a dutyi ugyanúgy ott volt a bűnlajstromán, mint ezeregy hódítása. Az Érzelmek zűrzavara című fejezetben Neumann Sharon Stone egyik nyilatkozatából idéz, amelyben Hollywood vampja azt mondja: „Szívesen hagynám, hogy Gérard Depardieu elkapjon tíz percre egy félreeső utcában. Imádom, hogy van benne valami parasztos.” Mire az érintett: „Ki erről fantáziál, ki arról! Találkoztam Sharon Stone-nal és a legtöbb nagy hollywoodi sztárral. De engem nem könnyű megkapni.”

A könyv számunkra kétségkívül legizgalmasabb része az a két oldal, amelyben Vladimír Mečiar meghívását ecseteli. Emlékeztetőül: 1998. szeptember 20-án Depardieu Claudia Schiffer társaságában azért utazott Szlovákiába, hogy a volt miniszterelnök mellett kampányoljon. „Hogyan követhettél el ekkora baklövést, mit kerestél egy ilyen populista vezető mellett? Talán pénzt kaptál érte?” – teszi fel a kérdést Neumann. És Depardieu mea culpázik. Szégyenkezve. Erősen szégyenkezve. Szó szerint idézem: „Vladimír Mečiar nemhogy populista, de még annál is rosszabb: igazi fasiszta, Le Pen klónja. A gond csak az, hogy erre túl későn jöttem rá. A Mečiar-ügy nagy hülyeség volt. Óriási hülyeség, és keservesen megbántam.” És elárulja: egy francia közvetítő beszélte rá az útra. Ő meg arra gondolt, köt néhány remek üzletet, s eladja a borát. Csakhogy nem ez történt. Még a borászok is Mečiar-pártiak voltak. De mint ígéri: tanult a dologból. Soha többé nem adja az arcát hasonló cirkuszhoz. S bevallja: pénzt pedig igenis kapott a szlovákoktól. Fel is tüntette az adóbevallásában. Nem kis összeg volt.

De Gaulle, Mitterand, Jacques Chirac is szóba kerül a könyvben. Mint ahogy az is: Depardieu hoszszú éveken át pénzelte a francia kommunista pártot. Tette ezt apja emlékére, aki sem írni, sem olvasni nem tudott, s mozgalmár sem volt, ám az ő szemében ez a párt testesített meg bizonyos értékeket, tiszteletet érdemlő eszményeket. Húsz évvel ezelőtt azonban, amikor filmre rendezi Moliére Tartuffe-jét, maga Depardieu azt nyilatkozza: „Ma már csak egy analfabéta lehet kommunista.”

Szókimondó, zabolátlan természetű, „javíthatatlan” művész könyve a Kösz, megvagyok. Vigyáz, hogy ne tűnjön benne szörnyetegnek, ám a „rendes fickó” szerepétől is óvja magát. Olyannak látjuk, amilyen, és ez a legértékesebb „alakítása”.