Látványvariációk szabadságról és elnyomásról

Jancsó Miklós eddigi életművében is van egy kőkemény alkotás, amely meghatározta, hogy a későbbiekben milyen irányba válogassak a filmipar vagy inkább a filmművészet darabjai közül. Túl korán, gyerekként láttam a szóban forgó filmet, és nem tudtam „kiirtani” a lelkemből. Benne ég a mai napig. Az 1965-ös, Cannes-ban Arany Pálmára jelölt Szegénylegényekről van szó, amelynek durvasága, kegyetlensége egy olyan kor velejáróját idézi, amelyet hallomásból, falusi öregek elmeséléseiből ismertem, s rettegtem tőle. Azt hiszem, mindenki elborzad, mindenkinek önkéntelenül emlékezetébe rögzül, aki egy picit is érzékeny lélekkel nézi ennek a véres történetnek azt a jelenetét, amelyben vesszőfutásra ítélnek egy mezítelen parasztlányt, s az ütlegelés végén holtan rogy össze a mezőn. Jancsóról, a fényes szelek egyik krónikásáról sokunknak ez a film ugrik be „védjegyként” (mint ahogy Kovács Andrásnál a Hideg napok).

Korai filmje, a Lengyel József novellája alapján 1963-ban készült Oldás és kötés már utal rá, hogy a fiatal Jancsó Miklós más utakon fog járni, mint a rendezők többsége. Bár ennek az opusnak még klasszikusnak mondható a cselekménybonyolítása, az eseményekre és a képekre ráülő sűrű, sötét, nehéz hangulat vagy az újszerűen művészi (kissé stilizált) szerepmegformálás – Latinovits Zoltáné vagy Domján Edité – a rendező részéről súlyosabb, mélyebb kifejezési attitűdről árulkodik.

Az ĺgy jöttem (amely bizonyára Jancsó saját tapasztalataiból is építkezik) az orosz fogságba esett kiskatonának és orosz fogva tartójának egymáshoz közeledésén keresztül, az orosz tájban szüntelen jövés-menéssel, a hosszú beállításokkal és a fekete-fehér fényképezés ellenére is plasztikus, erős vizualitásával bontakoztatja ki és érzékelteti a háborús nemzedék sorsát.

A hatvanas években mindvégig megmarad a magyar történelemnél: nem az események krónikás felelevenítésével mesél, hanem sajátos filmnyelven, szimbólumok képi kibontásával, látványelemekkel idézi a közelmúlt öldökléseit, hatalmi harcait, a szabadság és az elnyomás egymásnak feszülését.

Több évig élt Olaszországban, ahol olasz produkciókat forgatott, köztük talán a legismertebb A pacifista Monica Vittivel és Daniel Olbrychskivel, vagy a Római Birodalom idején játszódó, magyar feliratozással bemutatott Róma viszszaköveteli a Cézárt című történelmi dráma, ugyancsak Daniel Olbrychskivel a főszerepben. Ugyanígy említhetnénk provokatív (erotikus) jeleneteivel a Magánbűnök, közerkölcsök című opust Rudolf trónörökösről, akit Balázsovits Lajos kelt életre. Ettől kezdve a Magyar rapszódia, az Allegro Barbaro és a sorra következő művek jelképrendszere még bátrabbá válik: a mezítelen nők, a lángoló gyertyák, a lobogó tűz, a lobogó szalagok, a paraszti karosszékek (törése-zúzása), a vágtató lovak, a fehér és véres ingek... természeti szcenográfiába helyezett látványvariációiból születnek meg a hosszú snittekre bomló jancsói vizuális krónikák a jó óhajtásának és a hatalmi pozícióért, valamint a hatalmi pozícióból fakadó gyilkos indulatoknak az ellentétéről.

Volt időszak, amikor dicsekvés tárgya volt az, hogy nem nézünk Jancsó-filmet. Lehet őt szeretni, lehet nem szeretni, lehet őt érteni, lehet nem érteni, de egyvalamit nem lehet: nem észrevenni. Azért sem lehetett-lehet közömbösen elmenni Jancsó Miklós életműve mellett, mert ahogy saját maga fogalmazott Pozsonyban egy közönségtalálkozón: „Azt szokták mondani velem kapcsolatban, hogy egy lehetetlen fráter vagyok, mert provokálok. A filmek, amelyeket rendeztem, mind provokációk valamilyen módon.” Arra pedig oda kell figyelni!