Krédója volt a szolgálat

Művészi hajlamait édesapja hóbortnak tartotta. „... Rajzolgatni s festegetni tíz-tizenkét éves koromban kezdtem komolyabban. ... tanító lettem. Szinte gyerekként kerültem a katedrára... Megszerettem a pályát. De a szándék, elszánás, »hóbort« továbbra is gyötört... Prágában is, ahol a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem ... kimenőim java részét képtárakban, színházakban töltöttem. ... hazatérve friss házasként szinte fejest ugorva belevetettem maga Losonc kulturális életének formálásába. Közművelni akartam, szerettem volna a várost...” – írja önéletrajzában.

Nézem a képeket. Színes felületek, amorf formák, csendéletek. Nézem, de most nem ezt látom! A közelben lévő magyar iskola épülete tűnik fel. Osztály és iskolapad. Máig ható áhítattal átélt magyar órák emléke. Egy a mesterségét szívből végző tanító képe. Majd a csend. Az utolsó nap csöndje. Valamikor 1973-ban. Az itt eltöltött kilenc év napjaiból kevés maradt meg bennem olyan élességgel, mint az a nap. Tudtam, tudtuk (azt kevésbé, hogy pontosan miért), hogy egy utolsó magyar óra következik. Tanulók és tanító nézték egymást. Némán egy órán keresztül. Ma is hallom a gondolatmolekulák fájó zizegését. Az osztályában zokogtak a diákok, a tanáriban a vele együtt érző kollégái arcán folyt a könny. Az iskola oldalsó kapuján ment ki. Fejét mélyen lehajtva. „1973-ban szinte lesepertek a pedagógusi pályáról, Csemadokból: mindenünnen. Szinte kártyavárként omlott össze minden bennem és körülöttem, amit egy évtizedig építgettem, alkotgattam...”

„1963-ban lehetett és valószínűleg ősszel, amikor összehívtam a kilencéves alapiskola dohányzójába néhány kollégámat, ismerősömet, akikről tudtam, hogy buzog bennük a tenni akarás, a lelkesedés valami újért, ki nem próbáltért. Lehettünk vagy tízen, akik összegyűltünk. ... Mindjárt az első összejövetelünkön nyilvánvalóvá lett, hogy valamennyien hasonló ötletekkel vagyunk tele, így hát majd hogy nem azonnal szót értettünk...”

A később, 1966 márciusában megalakult Korunk Ifjúsági Klub egyike volt az akkortájt működő, az ifjúsági törekvéseket magára vállaló szlovákiai magyar kluboknak. Varga Ervin meghatározó szerepet töltött be benne. Színpadi rendezései – Háború és béke (1965), Életem Zsóka (1967), Madách-összeállítás, A szerelmi költészet gyöngyszemei, Örvénylések Bartók Béla körül (1966, a Jókai Napokon különdíjat kapott), Palócföld – hazám (1968) stb. – mellett és azzal együtt a klub tagjaival oroszlánrésze volt a Madách Napok előkészítésében és megrendezésében (1966, 1967). Alapítója volt a Kármán József Irodalmi Művészeti és Művelődési Körnek, 1967-68-ban a Csemadok helyi szervezetének az elnöke. Kötelékek címmel kisregényt írt (nyomtatásban nem jelent meg). Mindezek csak pillanatfelvételek abból a munkából, amit akkor elvégzett. 1968 augusztusában volt bátorsága ahhoz, hogy az igazság oldalára álljon. A Csemadokban a részvételével (is) fogalmazódtak meg az orosz katonai megszállást elítélő röplapok. Az iskola pártbizottsága kétszer tárgyalta az ügyét. Először „felmentették”, másodszorra, a felsőbb pártszervek utasítására „az iskola jövőjét szem előtt tartva” mondták ki rá az ítéletet. Úgy is mondhatnám, feláldozták. Ezután az asztalosmesterséget tanulta ki, a losonci bútorgyárban szerelte a bútorokat.

„Az elmúlt húsz esztendő sok mindenre megtanított. Egyebek között arra, hogy hallgassak, hogy ne fogjak tollat a kezembe, hogy el ne olvassak egyetlen könyvet is. Ne álljak ki szószékre, és ne hirdessek igét az itt élő magyar nemzetiségű kisebbség előtt, mert úgy se kíváncsi rám senki. Nem kívánatos személy lettem, elfordultak tőlem egykori vélt barátaim, kollégáim, elvtársaim. Elfordult tőlem ez a szervezet is, ennek minden tisztségviselője. Ez a szervezet, amelynek egykor, nehéz időkben, előbb egyszerű kultúrmunkása, majd elnöke voltam...” – írta és mondta 1989 (erkölcsi rehabilitása) után egy Csemadok-közgyűlésen.

Nézem a képeket. Feltűnik a festő. Autodidaktaként tanult. Jó barátságban volt Szabó Gyulával (1966-ban együtt készítették elő és rendezték meg a festőművész háború utáni első losonci kiállítását) és Bacskai Bélával. Párizsi ihletadója Paul Cezance festészete. A realisztikus ábrázolástól fokozatosan jutott el az őt jellemző geometrikus formákig. Első önálló – saját bevallása szerint „halovány” – kiállítását 1972-ben rendezte meg. Több képét díjazták. Életműve megközelíti a 300 alkotást.

1990 után eleget tett néhány, a mellette mindig kiálló egykori tanártársai kérésének. „... Vállalva a nagy szellemi kalandot, ötvenévesen ismét oktattam és neveltem a már-már neveletlen gyerekeket... Felfutottam, begerjesztettem magam. Visszatért a szellemi frissességem, lendületet kapott életem. Mondhatom! A tempó, amit magamnak diktáltam szinte emberfeletti volt...”. Sajnos nem sokáig bírta. A kihagyott évtizedeket, a kirekesztést ilyen erővel sem lehet, lehetett pótolni. Ezt érezte már akkor is, amikor az iskola rajztermében (ma Kármán terem) megrendezték az általam ismert utolsó nagyobb kiállítását „... Mert én itt Losoncon nem vagyok »gyött-ment«. Nem is voltam soha és nem is akarok lenni, amíg csak élek, én ide egy közeli falucskából, községből jöttem (Terbelédben született – P.J.) ugyan, de – bár azon fáradoztak és fáradoznak már ismét elég sokan jelenleg is – el nem megyek, míg ki nem visznek ténylegesen haza. Öreg lettem, fáradt is lettem már kissé, megviselt – csak azért mondom. Még itt Losoncon kő kövön lesz, engem se Velence, se Párizs, de netán még New York se érint és érdekel. Én itt szándékozom (képzőművészeti) kultúrát és általában kultúráltságot teremteni: ide hozni Velencét és Párizst ebbe az ócska és ódon iskolába. Ebbe a nyomorultan szegényes, de már elfogadhatóan tiszta Rajzterembe...”

2002 karácsonyának napján, december 25-én tért véglegesen haza. Sóhajtanak a képek. Halkan suttogják a kérdéseket. Voltak-e itt az ítélethozók? Mertek-e szembenézni legalább velünk? Tettek-e a sírra egy virágszálat? Kimondták-e, elrebegték-e legalább itt az oly nehezen kimondható szavakat: „Bocsáss meg, vétkeztünk!”.

„Munkáimról: Hogyha majdan ezeknek a képeknek semmi hasznuk sem lesz is netán, engem privát az nem érdekel. Mert legyen bárhogyan is, éppen ezek a munkák bizonyítják, hogy ily szörnyű időkben, amelyeket Istenem jóvoltából kénytelen vagyok megélni, képes vagyok csinálni valamit. Tenni! Tehát bárhogyan is alakítgatja jövőm, célom velük elértem...” (Varga Ervin, Losonc, 1991. november 18-án)