Kísérlet tanítva szórakoztatásra

A helyszín tehát csak elhatározás kérdése volt, a szocialista építészet borzalmait őrző kiállítási pavilonok és barátságtalan panelcsarnokok láttán akár Nyitrán vagy Pozsonyban is el tudnánk képzelni a fesztivált. A gyógyulófélben lévő, méltóságteljes vár, valamint a városszéli erdős sziklák azonban olyan látványt nyújtanak a nagyérdeműnek, amellyel nehéz versenyre kelni. A biztonság kedvéért a helyi focipályát is kibérelték a szervezők, ide álmodták a nagyszínpadot. Az ötlet kiváló, hiszen így a tribünről is lehet élvezni a koncerteket, nem kell a színpad előtt tipródni. Ha már a választási lehetőségeknél tartunk, említsük meg a szállást is. A fesztivál honlapján már előre figyelmeztettek, hogy a város nincs felkészülve húszezer ember elhelyezésére, a szállodák és panziók már hónapokkal ezelőtt megteltek. Mivel a brutál-szocreál vásárváros betonján nem lehet sátorozni, a kemping a szomszédos búzamezőn kapott helyet, ideálisnak nem mondható körülmények között verhettek sátrat a messziről jött vándorok. A világítás teljes hiánya, az állandó sártenger és a gyorsan megtelő TOI-TOI vécék miatt sokan húzták az orrukat, ám aki a zenei unikumok miatt jött, rá se rántott a nomád viszonyokra.

A Pohoda idén egy sörgyárat nyert meg fő támogatónak, nekik, valamint a többi szponzornak köszönhetően az egyes helyszínek mulatságos neveket kaptak. Csuda dolgok történtek például a Kofola-színpadon, ahol már péntek este hatkor a Boban Markovič Orkestar forrósította a hangulatot. Volt egy cukorkáról elnevezett techno-sátor, egy rádióállomás nevét viselő kávézó, a legjobb nevet talán a chill-out sátor kapta, egy különlegesen finom jégkrémcsalád után.

A zenei választékra a szerteágazó szó illik leginkább. A dramaturg ügyesen kikerülte a kommersz nagy neveket, olyan előadókat válogatott össze, akik akár ismeretlenül is hatni tudnak a közönségre. Ebből a szempontból telitalálat volt például a brazil Trio Mocato, vagy az ír hatásokat továbbfejlesztő olasz Modena City Ramblers becserkészése. A tömegeket a Cardigans és a Kosheen volt hivatott becsábítani a két nap alatt. A svéd popperek dolgai ugyan aznap rosszul alakultak, Prága mellett hátulról beleszaladt a buszukba egy teherautó, így 27 órás utazás után érkeztek Trencsénbe, igencsak megvárakoztatva a közönséget. A türelem azonban rózsát termett, erőteljes gitárokkal dúsított dallamos popzenét hallhatott az a hozzávetőlegesen 16 ezer ember, akik kivárták a kezdést.

Aznap futottak még az új nemzedéki hősök, a Horkýže Slíže, a punkveterán Zóna A, a riói hangulatot teremtő brazil Trio Mocoto, a dub-alapokat továbbépítő brit Dreadzone, vagy a jazzújító Jazzanova DJ.

A délutáni beszélgetések témái szintén változatosak voltak, szó esett az afganisztáni helyzetről, az emberi jogokról, a kommunizmus időszakáról, irodalomról, néprajzról és persze zenéről. Ez utóbbi fórumon szakavatott kritikusok próbálták megfejteni azt a rejtélyt, hogy miért hallgatnak a szlovákiai fiatalok Elánt, Michal Davidot vagy Helena Vondráčkovát. A kereskedelmi rádiók szisztematikus ízlésrombolásáról furcsamód egy kereskedelmi rádiós beszélt, aki nem tagadta, hogy a hallgatók beetetése a multi-lemezcégek nyomására folyik. Egyedül a Rádio Express végez közvélemény-kutatást, és csak a tesztközönség körében tetszést aratott dalokat játssza körbe-körbe. Ennek köszönhetően az adó hallgatottsága ugrásszerűen nőtt, és bizony nincs már a Ragtime Rádió, hogy legalább a pozsonyiaknak legyen választási lehetőségük. (Zárójelbe kívánkozik, hogy ezen az adón volt először listavezető a Ghymes, a Neuropa és a Polemic.) Az egykori merész rádióadóhoz hasonló, tanítva szórakoztatással kísérletezik a Pohoda fesztivál is. A komolyzenétől a folkon át az igényes tánczenékig van itt minden, és a tizenöt éves srácok itt találkozhatnak először szerb rezesbandával, roma énekesekkel, eredeti ska-val vagy kortárs dzsesszel. A tágra nyílt szemeket nézve bizton állítható, hogy van élet az Elánon és az Eddán kívül is.

Ez a rendezvény kísérteties hasonlóságokat mutat a Sziget Fesztivállal. Az agytröszt itt is egy hajdani újhullámos idol, Michal Kaščák, a legendás Bez Ľadu a Skladu frontembere. Nyugodtan nevezhetjük őt a szlovák Müller Péter Sziáminak, hiszen legalább akkora hatást gyakorolt nemzedékére, mint Magyarországon az URH. Az első években itt is a személyes ismeretségek és baráti szálak döntöttek a zenekarok meghívásakor, ma már azonban nem léphet fel akárki a Pohoda fesztiválon, a lehetőséget ki kell érdemelni. A külföldiek közül feltörekvő ígéreteket, illetve réteg-világsztárokat hívnak meg, mert sejtik, hogy az emberek szeretik az igényes dolgokat, csak merni kell alternatívákat kínálni nekik.

Erről beszélt egyébként Richard Rybníček is azon a bizonyos szakfórumon. A tévéelnök egykoron a Bez Ľadu a Skladu-ban dobolt, azaz neki fáj legjobban, ha a Senzus nézettsége menti meg az SZTV aznapi műsorát. Rybníček ünnepélyesen megígérte, hogy hamarosan nem kell majd a cseh közszolgálatira kapcsolni, ha dzsesszt, etnót vagy progresszív rockot akar élvezni a szlovákiai tévénéző. A kettes csatornán mindez helyet kap majd, az ízlésformálással járó ráfizetést pedig az egyesen futó, tömegigényeket kielégítő műsorok hivatottak majd kompenzálni. Hogy mindez mikor lesz, arra az elnök úr csak mosolygott, majd kis időre ismét a dobok mögé ült, egykori zenekarának fergeteges comeback-koncertjén.

A szombati napon már mindenki úgy érezte, legalább egy hete tart a fesztivál, pedig a java csak este tíz után kezdődött. Ekkor lépett színpadra a Skatalites, akiket találóan csak a jamaikai Beatles-ként emleget a sajtó. Nem kisebb dolog fűződik a nevükhöz, mint egy új stílus, a ska megteremtése. A születés időpontja 1963-ra tehető. Most készülnek a negyvenéves jubileum megünneplésére, és bár az eredeti felállásból már csak páran tagjai a zenekarnak, a Skatalites így is utánozhatatlan. Calypso- és dzsessz-elemekkel tarkított lüktető, vérbő zenéjükre az is táncra perdül, aki bárhol is játsszanak a világban. Hozzánk Svájcból érkeztek, tőlünk pedig Franciaországba mennek tovább, aki most kihagyta őket, augusztus elején a Szigeten pótolhatja a mulasztást. Szintén a világzenei nagyszínpadra valók azok a roma zenészek, akik közé úgy járkált egy zenetörténész, mint Bartók a székelyekhez. Jana Belická CD-re gyűjtötte, amit a cigánytelepeken hallott, az előadókat pedig buszra tuszkolta, és elhozta a fesztiválra, ahol először játszhattak közönség előtt. Nos, a terem falai kis híján szétrepedtek a hangulattól. Akik végigtombolták a roma folklór-bemutatót, nem is sejtik, milyen körülmények között élnek az „előadók”. Ha Wim Wenders Szlovákiában élne, mára már belőlük is világsztárokat csinált volna.