Ki miatt „csonkított” Pasolini?

Ninetto Davoli és Madaras József A zsarnok szívébenMarkovics Ferenc felvételeBocaccio novellái alapján készült az első, Geoffrey Chaucer írása nyomán született a második rész. Mindkettő, mint ahogy a trilógia záró darabja, Az ezeregy éjszaka virágai is, amely 1974-ben a cannes-i mustra különdíját kapta, kincsesbányaként szolgált Pasolininak ahhoz, hogy komikus, tragikus vagy éppen groteszk epizódjaival az esendő ember életútjának különböző, ideológiai gátaktól és szexuális tabuktól mentes állomásait mutassa meg.

A trilógia mindegyik részében feltűnik egy fekete fürtös, örökké víg kedélyű, furfangos, népies figura, akire az olasz röviden csak azt mondja: popolano. A Dekameronban egy gazdag ember pórul járt fia, a Canterbury mesékben mindenre kapható csavargó, Az ezeregy éjszaka virágaiban ő a bolondos Aziz.

Ninetto Davoli.

Amikor a Dekameront forgatta, Pier Paolo Pasolini még rajongva szerette őt. Tíz évig tartó, titkoltnak egyáltalán nem nevezhető viszonyuk a Canterbury mesék születésekor ért véget, s amikor Az ezeregy éjszaka virágain dolgozott a rendező, filmes Jolly Jokere már másvalaki mellett ébredt. A mérhetetlen csalódás, a gyógyíthatatlan fájdalom a trilógia második részén is lemérhető. Főleg azok után, hogy Bolognában, a Pasolini-alapítványnál „terítékre került” egy levél, amelyet a rendező egy közeli barátjának írt. A sorokból ugyanis kiderül: amikor a Canterbury meséket forgatta, élete egyik legboldogtalanabb időszakát élte. Vidámsággal és vágyakkal teli műnek szánta a filmet, ehelyett komor, helyenként kétségbeesést és kiábrándultságot sugalló alkotás lett. A nagy boldogtalanság oka az az ember volt, akiből ő faragott színészt, aki neki köszönhette minden szerepét, de még a tudását, a műveltségét is. Ninetto Davolit az utcán fedezte fel Pasolini, valahol Róma külvárosában, ahol egy meglehetősen népes família sarjaként alkalmi munkából élt. Asztalos édesapja mellett a bútorfényezést tanulta ki leginkább, ezzel kereste kenyerét, amíg meg nem akadt rajta Pasolini szeme. A tizenhat éves fiú sugárzó lénye, fülig érő vigyora annyira lenyűgözte, hogy a sötétből azonnal a fényre vitte. 1964-ben készült alkotásában, a Máté evangéliumában epizódszerepet kap tőle, pásztornak öltözteti. A forgatás megkezdése előtt a helyszíneket is megmutatja neki: magával viszi a festői szépségű Palesztinába. Nagy a szerelem. Az akkor negyvenkét éves rendező (és író, és költő, és esszéista), akinek hősei, szentjei a legtöbbször zsebtolvajok, selyemfiúk, kivénhedt ringyók, senkivel és semmivel nem törődve formálja hím Pygmalionját, aki testi szépsége mellett a lelkét is neki adja. Tíz évig tart a viszonyuk. Az alatt a tíz év alatt Davoli csaknem az összes Pasolini-filmben ott van. Totó fia, az ifjú páter a Madarak és madárkákban, Otello a Mik a felhők?-ben, postásfiú a Teorémában. Indiába utazik Pasolinival egy harmincperces úti film „szerelmi poggyászaként”, Észak-Jemenbe, amikor Sana falairól forgat tizenhat perces beszámolót.

A Canterbury mesékben maga Pasolini is megjelenik, méghozzá Geoffrey Chaucer jelmezében. Eredeti elképzelése szerint az egész filmet ez a figura fogta volna keretbe, kedélyes narrátorként felvezetve a szereplőket és minden egyes történetet. Szerelmi bánatában azonban, miután Davoli elhagyta őt, úgy esett neki a felvett anyagnak, a már bemutatásra váró filmnek, hogy nem kevesebb, mint harminc percet kivágott belőle. A saját jeleneteit kurtította meg egyetlen éjszaka során. A kivágott részek azóta elvesztek, csupán néhány fotó maradt Pasolini színészi arcait megörökítve.

Ninetto Davoli Az ezeregy éjszaka virágai után végérvényesen kilépett a rendező életéből. Pasolinit, aki hívőnek ateista, marxistának katolikus, filozófusnak művész volt, 1975-ben meggyilkolták. Davoli az ezt megelőző években már másokkal is forgatott. Sergio Cittivel (Ostia, Gonosz történetek, Bódé, A zöldségleves), Carlo Lizzanival (Nyugodjanak békében), Bernardo Bertoluccival (Partner) és Sergio Corbuccival (Kicsi, de szemtelen). 1981-ben Jancsó Miklós Budapestre hívta egy olasz csepűrágó szerepére A zsarnok szívébe. Akkor már túl van azon az emberi és művészi válságon, amit Pasolini elvesztése váltott ki nála. Magyar partnerei, Gálffi László, Madaras József és Márkus László társaságában szemmel láthatóan jól érzi magát. Az ezt követő években, és főleg mostanában kevésbé ismert rendezők nem éppen jelentős munkáiban vállal szerepet. Pályájának legfényesebb évei Pasolinihez kötik. Szakmai szempontból mindenképpen. A többi pedig már csak az ő titka.

Övé a nyitókép a Dekameronban. Andreuccio, egy gazdag szicíliai polgár fia lovakat jön vásárolni a nápolyi piacra. Nemes hölgynek adva ki magát ott szedi fel egy csavaros eszű kurtizán. Fészkébe csalogatja, majd kirabolja, de a pórul járt fiú nem marad pénz nélkül. Két tolvaj társaságában kirabol egy sírt, s megtartja a főpap drága gyűrűjét. Davoli valósággal felragyog a szerepben. A felszabadult dalos pacsirtából előbb szerencsétlen flótás lesz, de miután újra rátalál a szerencse, visszatér régi, derűs énje. Az átmenetek, a lelki váltások itt is nagyszerűek.

A Disznóólban az ő kezében a film utolsó epizódja. Egy német nagyiparos fia, aki gazdagon él pompázatosan berendezett otthonában, furcsa kór, egy különös szenvedély áldozata: barátnője szerelme helyett inkább a disznókat választja. Minden értelemben. És megy ez egészen addig, amíg egy nap az állatok martalékává nem válik. Ezt a kellemetlen hírt hozza a palotába a beözönlő parasztok élén a nép, az istenverte nép szószólója, akit Ninetto Davoli játszik, de úgy, hogy a „kaland” rémálomként elevenedik meg finom érzékkel megformált játékában. Színészi tehetsége vitathatatlan. Csak egy zseni kellett hozzá, hogy élni tudjon vele, s kibontakoztathassa. Csak egy szenvedélyes szerelem.