Kéz táncol kézzel

Mi rejlik egy kézfogásban? Egyáltalán: mi motiválja? A bemutatkozás „kötelező” formája? Az üdvözlés örömteli mozzanata? Vagy add a kezed, s megmondom, ki vagy? Netán a vágy korlátok közé szorított együtthatója? S mi jön utána?

Dányi Viktóriát valószínűleg mindez együtt inspirálta abban, hogy létrehozza Keep in Touching című, alig ötvenperces tánckompozícióját a budapesti MU Színház fehér gumiszőnyegén. Ennyi időt kitölteni egy mindennapi, rutinszerű mozzanatra építve nem könnyű feladat, kihívásnak azonban kellőképpen izgalmas. Kell hozzá természetesen egy társ, egy partner, de nem akármilyen társ, nem egy fád lelkű partner.

Nelson Reguera, a Frenák Pál Társulat egyik vezető (kubai) táncosa a lehető legideálisabb személy ehhez. Jó szemmel kiválasztott alkotótárs, aki habitusából, alaptermészetéből eredően valami olyat tud hozzátenni a kézfogás, a „még kezemben fogom a kezed” alapötletéhez, mint senki más. Karibi vérmérsékletéhez hűen valós fénnyel, érzelemmel, belső ragyogással tölti meg kettőjük közös művét, amely egyetlen gesztusba tömöríti mindazt, ami két ember sajátja, és összeköti, egyben tartja, s közös hullámhosszra állítja őket.

Ahhoz természetesen, hogy mindez megszülessen, rengeteg ötletre, a mozdulatok végtelen kombinációjára, vagyis határtalan fantáziára van szükség. Ha ez nincs, érdektelenné, üressé, unalmassá válik a darab. Értelmetlenné. Értéktelenné. De nem lehet szimpla mozdulatsorok tömkelege sem, mert három perc után elkalandozik a néző figyelme. A Keep in Touching ráadásul lemeztelenített térben zajlik. Itt nincsenek kellékek, csak a csupasz szín. Ha az előadók személyisége, aurája nem tölti be a teret, nem árad át a nézőkre, öncélú marad minden igyekezet. A tartalmat, a mélységet végig életben kell tartani, különben elillan az eredeti gondolat.

„Egy kézfogás, amely húz és taszít egyszerre, manipulál, de támaszt is nyújt, és még akkor is megtart, ha már rég elengedtük egymást” – így fogalmaz írásban a két táncos. Az előadás három fejezetbe sűríti mindazt, ami két ember viszonyában zajlik. Érzelmi esszenciát kínál mindabból, ami megismerkedésük pillanatától az elválásukig történik köztük. Az első érintéstől, kézfogástól egészen az eleresztés momentumáig.

Jó ideig mindez zene nélkül zajlik. Mintha csak egy sétatér rejtett zugából figyelnénk a Férfit és a Nőt, ahogy kezük egymásra talál, az ujjak összekulcsolódnak, s onnantól fogva sokáig nem eresztik el egymást. Később halk sercegéseket, lágy fuvallatokat hallhatunk (zene: Varga Vince), de ezeket is pusztán finom hangeffektek szintjén, hogy „jobban halljuk” a két táncos lélegzését, szívének lüktetését. Érzelmekből kevés vetül ki Dányi Viktória arcára. Neki inkább a tekintete válik olvashatóvá, arcizmai rezdületlenek, szempillantásában azonban ott a feszültség, a kíváncsiság, a reménykedés, a vágyakozás, az öröm, a megnyugvás, de az esetleges elválás miatti aggodalom is. Nelson Reguera a történések legapróbb lelki mozzanataiba is beavat bennünket. Közöl, kommentál, kivetít, megjegyez, s nem pusztán a gesztusaival – az egész lényével. Tetőtől talpig olyan, mint egy élő világítótest. Ha perceken át vaksötétben táncolnának, az ő teste akkor is látható lenne. De még a lámpák kereszttüzében is úgy világít, mint a Nap. Úgy „fogja” a nézőt is, akár a partnerét. Lénye teljes kisugárzásával.

Izgalmas duett kettőjük tánca, közös koreográfiája. Rengeteg érzés, ki nem mondott gondolat sűrűsödik benne. Játékosság, poétika, fantázia. Egyetlen hétköznapi, rutinszerű mozdulatból ered mindez, majd megállíthatatlanul nő egyre nagyobbra, de ahogy a legszilajabb, legmagasabbra törő hullámokat is visszarántja a tenger, az egymásba fonódó karok is szétválnak egyszer.