Játékkal teli megszelídítés

Diana Mórová (középen) Katája teli van bájjal és energiávalFilip Vančo felvételeIdén második alkalommal mutatnak be Shakespeare-t a Nemzeti színpadán, s másodszor is Peter Mikulík vállalta a rendezés feladatát, ezért is ültem be némileg szorongva a nézőtérre. A Hamlet ugyanis felfejtetlen maradt, az új épület színpadán nem él meg; se látványában, se gondolatiságában nem születik egységes és maradandó előadás. Másrészt a Makrancos hölgy, vagy ahogy szlovák címe is sejteti, A makrancos hölgy megszelídítése nem tartozik a kedvenc Shakespeare-opusaim közé. Remek lehetőséget biztosít ugyan egy-egy színésznek, illetve színésznőnek, jutalomjátékként is el szokták sózni, de a darab mintha csak előtanulmánya lenne a később írt Sok hűhó semmiértnek, s mintha csak Benedetto és Beatrice párviadalát látnánk sokkal halványabb kivitelben.

E vígjáték állítólag a korai Shakespeare-művek közé tartozik, de rengeteg a rejtély körülötte. Van, aki 1592-re datálja, de mivel több változata is napvilágot látott, a szakértők is sötétben tapogatóznak. A változatok egyike ugyanis tartalmaz egy előjátékot, egy végjátékot s egy közjátékot is. Viszont az életművet kiadó színésztársak példánya 1623-ból már nem tartalmazza a végjátékot, így a keretjáték felemás, mondhatni, torzó marad. Géher István szerint nincs is szükség a végjátékra, s ez a következetlenség (amit ő magának Shakespeare-nek a számlájára ír) is csak a drámaíró zsenijét bizonyítja. Hogy így van-e vagy sem, azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

Peter Mikulík Martin Porubjak dramaturggal mindenesetre igen érdekes megoldást választ. Előveszi ugyanis az előjátékot (amelyet eddig még egyetlen általam látott előadásban sem használtak), s azt be is fejezi, vagyis keretet ad ezzel az előadásnak. Igaz, ehhez a játékhoz olyan egyéniségre van szükség, mint Peter Mankovecký, aki nemcsak az előadás zenéjét vállalta fel, hanem Huncfut Kristófba is életet lehel és karaktert ad neki, ezáltal felerősíti az előadást, s némileg más, összetettebb értelmezéssel is szolgál. Mivel egy olyan figurával találkozunk, aki – Zubolyhoz hasonlóan – részegen elalszik, majd eljátszanak neki egy komédiát, s elhitetik vele, hogy tizenöt éven át álmodott. A komédia, amelyet eljátszanak előtte, nem más, mint egy befoghatatlan szájú fiatal lány és egy széllelbélelt, minden őrültségre kapható fickó bolondos története. Tényleg jutalomjáték a javából. A rossz nyelvek szerint a szerző a házasságkötése után írhatta ezt a darabot, hogy a papucsférj szerepével vigasztalja magát. Ne higgyük azonban, hogy nőgyűlölő műről van szó, inkább csak azt mutatja meg, hogy egy nő milyen ügyes stratéga tud lenni, s hogyan tudja levenni a lábáról a férfit, akibe első pillantásra szerelmes lesz. Ami látszatra megint csak ellentmond a sztereotípiának, hiszen meg vagyunk győződve róla, hogy Kata (Diana Mórová) utálja a férfiakat, pedig dehogyis. Csak nem tudja elviselni, hogy mindenki – fiatalabbja és vénebbje – Biancáért (Andrea Sabová), a kisebbik lányért rajong, aki üres szépségén kívül nem sokat árul el a nézőnek. Ezért lesz Kata olyan faragatlan és szókimondó az ugyancsak Biancát ajnározó apjával (František Kovár) és húga kérőivel szemben. S mindennél jobban feldühíti őt, hogy apja eltökéli, Bianca csak akkor mehet férjhez, ha már a nővére elkelt. De megérkezik Petrucchio (Tomáš Maštalír), s első szempillantásra megteremtődik az a bizonyos holtomiglan-holtodiglan szerelem. De azért még játszanak, játszanak nekünk, s játszanak a többieknek. Pedig már tudják, hogy Isten is egymásnak teremtette őket. Diana Mórová Rosalinda és Kleopátra után egy újabb rendkívüli Shakespeare-hősnőt játszhat el, s teszi ezt megannyi bájjal és energiával. E játékban nem akármilyen partnerre talál Maštalír személyében. Mondhatnánk, Isten is egymásnak teremtette őket. S ebben a játékban a pozsonyi régi Nemzeti színpadán mindenki szívvel-lélekkel vesz részt. Játszanak a színpompás és a megannyiszor remekül alkalmazott jelmezek (Alexandra Grusková), játszik az őszi hangulatot árasztó padovai városkép, az érzelmeket előcsalogató, reneszánsz életörömeket elővarázsló zene (miként említettük már, Peter Man?kovecký munkája), Ľubomír Feldek örömittas szövege. És természetesen játszanak maguk a színészek. Nemcsak a két főszereplő jutalomjátéka ez. Rég láttam ennyire felszabadultnak a Bianca kegyeiért esedező, s a minden csalafintaságra kész Lucentiót megformáló Ján Koleníket, aki a reneszánsz életörömből fakadó pajzánságot és felszabadultságot élvezetesen tudja megmutatni. Ruhacseréjük a szolgájával (Ondrej Kovaľ) sírnivalóan mulatságos. Nagyon sokat lót-fut, hangoskodik a színpadon Lucentio másik szolgája, Biondello szerepében Bárta Sándor is. E fura társaságban jól megférnek az idősebbek is, az ugyancsak Biancáért epekedő Gremio szerepében Dušan Tarageľ, vagy az előadás végén megérkező, Vincentót alakító Leopold Haverl, akinek meglepődve kell tapasztalnia, hogy valaki (Oldo Hlaváček) már kiadta magát erre a szerepre.

Minden jó, ha jó a vége, még akkor is, ha Katalin hűséges rajongása már gyanút ébreszt bennünk, s szegény Huncfut Kristófról kiderül, hogy mégiscsak egy szegény vándorzenész, akinek marad továbbra is a toroköblögetés és a begyes kocsmárosnékkal való duhajkodás.