Isten jelenléte

Ige: „az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. Valahányszor fölszállt a felhő a hajlékról, útnak indultak Izráel fiai egész vándorlásuk alatt. Ha nem szállt föl a felhő, nem indultak el ők se...”

(II. Mózes 40, 35–37)Gyermekkorom ideológiai meggyőzéseinek egyik fő érve volt, hogy annyi űrhajós járt már fönn, és még egyik sem találkozott az Istennel, a mennyországnak meg hírét se látták. Később teológusként egy viccet hallottam, miely szerint a startra készülő űrhajós látomásban olyan kijelentést kap, hogy útja során találkozik az Istennel. Visszatérve barátai izgatott kíváncsiságára, hogy milyen is az Isten, csak annyit válaszol: „She is black.” (Magyarra értelemszerűen fordítva: „Néger és nőnemű.”) Az első az emberi korlátoltság és rövidlátás tipikus példája, a másik talán elképzelésünk határait feszegeti. De ki is Ő, és milyen is valójában az Isten?

Ha valaki most fényképet kérne tőlünk Istenről, annak sajnos csalódást okozunk, mert ilyennel nem szolgálhatunk. Azonban Mózes második könyve, a kivonulás könyve, amelynek ezekkel a mai Igéinkkel a végéhez értünk, olyan, mintha egy portrét rajzolna meg számunkra Istenről. Végső soron pedig ebben a felhőben elrejtezve látszik, ami emberi szem számára látható belőle: az Ő dicsősége. A héber szó latin megfelelője a glória, ám ez nem a fej fölé illesztett csillogó kisebb-nagyobb karika, hanem a szó eredeti értelme szerint „súly”; személyre vonatkoztatva méltóság, tekintély. Ezt láthatta Izráel egész háza vándorlása egész idején.

Milyen vonalakból is áll össze ez a kép? Elsőként ott van a Nílus vizén ringó mózeskosár békés vonala. A következő nagyon markáns vonal az „égő csipkebokorból” rajzolódik ki, ahol azt mondja magáról az Isten: Ő a „Vagyok”. S hogy erről se Izraelnek se Egyiptomnak ne legyen kétsége, ezt tíz csapással satírozza ki. Jellemének legnagyobb mélységét, amit a legrealisztikusabb ábrázolás, a legtökéletesebb fénykép sem tudna visszaadni, pirossal húzza alá és fölé, mintegy bekeretezve a pászkabárány vérével, az Ő szabadító kegyelmét. Ezt a képet pontosítja, mintegy teszi fölismerhetőbbé a Vörös-tengeren való átkeléssel, a kősziklából fakadó vízzel, a mannával. Pontos koordinátákat és méretarányt is szab népe számára a törvény két kőtábláján, a Tízparancsolatban. De ekkor majdnem baleset történik. Mint mikor egy vírus megeszi a számítógép féltve őrzött adatait. Amíg Mózes az Isten hegyén van és késlekedik, a nép azt mondja odalenn: gyorsan fejezzük be mi magunk ennek alapján a képet, és ekkor elkészül... az aranyborjú. Ám ebben majdnem végképp összetörik az isteni mérce (legalábbis Mózes földhöz csapja a törvény kőtábláit), és Isten a leghatározottabban jelenti ki: nem, ez nem én vagyok! Még akkor sem, ha arany! Ehelyett mutat egy szent sátrat, egy hajlékot, a „találkozás helyét”, ami itt van közöttetek, itt van fölöttetek. Ha kell árnyék, ha kell oltalom. De Isten nem azonos a sátorral, annak oltáraival vagy fölszerelésével! Sőt még a legbelső szentélyben, a szövetség ládájában sem található. Ott az újonnan készített Tízparancsolat kőtáblái vannak. A láda tetején pedig csupán kérubok (szárnyas angyalok) követei és őrei Isten dolgainak. Nem, Isten egyikben sem megfogható, hanem azt mondja: „Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kérub közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak.” (II. Mózes 25, 22) Még Mózesnek is azt mondja, hogy „orcámat azonban nem láthatod.” (33, 20.) Kegyelmében, szabadításában, haragjában, könyörületében, dicsőségében van jelen népe között!

Nekünk, értetlen embereknek mutatott Isten egy tökéletesebb képet is, ahol mindezt még közelebbivé és érthetőbbé akarta tenni számunkra. Jézus Krisztus testté lételében, helyettes áldozatában és megdicsőülésében. Húsvét után, mindezek ismeretében a mozaik kockái lassan öszszeállnak. Vagy még mindig nem? Egy ismert Halleluja ének szerint: „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád. De a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.” Ennek a húsvét utáni hitnek boldog fölismerését pedig egy ifjúsági énekünk mondja el nagyon kifejezően: „Átölel minket jóságod Teremtőnk, átölel minket, mint tér, mint idő.”A szerző református lelkész