Igaz történet egy Szíriából kerekesszékkel menekülő 16 éves lányról

A mozgáskorlátozott Nujeen kivételesen intelligens, és tele van szeretettel. Állapota miatt nem járhatott iskolába, de önszorgalomból megtanult írni-olvasni, és hatalmas tudásvágy munkált benne. Tizenöt éves koráig alig mozdult ki a lakásból, naphosszat tévét nézett, de sokkal többet tud a világról, mint hasonló korú társai. Angolul is a tévéből tanult meg, aminek aztán a menekülés során többször nagy hasznát vette.

„Egyre céltudatosabban kezdtem válogatni a műsorok között. A Dr. Ozból, ami az egészséges életmódról szól, orvosi szakkifejezéseket tanultam, hogy képben legyek, ha majd külföldön kórházba visznek, hogy újabb kezeléseket kapjak. A Mastercheffel az ételekkel és a főzéssel kapcsolatos szókincsemet bővítettem, az America's Got Talent az általános műveltségem gyarapításában segített, a természetfilmekből a növények és az állatok neveit tanultam meg, a dokumentumfilmek a történelemben és a természettudományok világában segítettek eligazodni, amire tudtam, hogy nagy szükségem lesz, ha esetleg egyetemre megyek. A társalgás nyelvét azonban csak az Életünk napjaiból tudtam elsajátítani. A sorozat szereplői nekem sokszor valóságosabbnak tűntek, mint a saját fivéreim, akikkel alig találkoztam.”

Nujeen olyan tévéműsorokat emleget, amelyeket mi is ismerhetünk. Csodálja Viktória királynőt, fel tudja sorolni a Romanov uralkodóház tagjait, érdekli a történelem, az űrku-tatás, végignézte Vilmos herceg és Katalin esküvőjét, rajong Lionel Messiért, imádja Andrea Bocelli hangját, tudja, ki volt Hitler és Sztálin. Szóval rádöbbenhetünk, mennyi közös van bennünk.

A könyv első részében Nujeen aleppói életét ismerhetjük meg, és kapunk egy politikai gyorstalpalót is, hogy megértsük, hogyan működött az Aszad-rezsim. Tanúi lehetünk a forradalmi mámornak, amikor úgy tűnt, az elnyomó hatalom gyorsan megdönthető. Nujeen nagyon szép hasonlatokat használ: „Amikor a forradalom 2012 tavaszán végre elérte Aleppót, az emberek mintha mély álomból ébredtek volna. Mint amikor a reggeli nap sugarai beragyogják a lakást, és észreveszed, hogy minden csupa por és pókháló.” Aztán fokozatosan romlik a helyzet. Előbb kikapcsolják az internetet, majd leáll a víz- és áramszolgáltatás, aztán Aszad katonái vegzálni kezdik a lakosságot, és hamarosan már lőnek is, bombázzák a felkelők által elfoglalt kerületeket. Nujeen szépen bevon minket a történetbe, személyes élményekkel illusztrálja a tényeket, megjegyezve, hogy az egész olyan volt, mintha egy történelmi dokumentumfilm szereplője lett volna. „Egy idő után már annyira hozzászoktunk a bombázásokhoz, hogy kezdtem elfelejteni, milyen volt az életünk a háború előtt”. Mi pedig megérezhetünk valamit abból, milyen állandó fenyegetettségben élni.

A Mustafa család nem akarja elhagyni Szíriát. Az utolsó pillanatig ragaszkodnak otthonukhoz. De amikor már az életük forog kockán, útnak indulnak. A stílus innentől inkább minimalista, szikár, a tényekre szorítkozó, de pont ezáltal vált ki érzelmeket belőlünk. És bár feltételezzük, hogy ez részben Christina Lamb stílusa, mégis feltűnő, hogy Nujeen milyen keveset beszél a hosszú út során átélt fizikai szenvedésről. Annyit jegyez meg néha, hogy fáradt volt, mire 10–12 órás várakozásokat követően felszállhatott egy-egy buszra, vonatra, hogy nagyon kellett pisilnie, de nem volt rá mód, hogy kék-zöld lett a háta, mire ketten felcipelték a tolószékében egy meredek, köves úton. Többször említi viszont, mennyire szégyellte magát, amikor másokat hátráltatott, vagy mások erőfeszítéseinek köszönhetően haladhatott csak tovább.

Közben ontja a drámai kalandokban bővelkedő út során másoktól hallott szomorú történeteket. Lehetőség szerint mindenkit nevén nevez, azokat is, akik csak pár sort kapnak a könyvben. Akiket megöltek Aleppóban, akiknek nyomuk veszett, akik menekülés közben elszakadtak a családjuktól, vagy éppen adtak egy takarót neki és a nővérének. Mert megtanulta, milyen fontos, hogy az embernek neve legyen, ne csak azonosító száma. („Mielőtt útnak indult, rátetováltatta a nevét a csuklójára, hogy ha meghal, tudják azonosítani.”) Azt is megtudhatjuk, hogyan, mennyiért dolgoznak az embercsempészek, és hányan igyekeznek eközben becsapni, megfélemlíteni a kiszolgáltatott embereket. És hányan undorodnak a menekültektől.

Az európai polgárok is szépen „levizsgáznak”: ötszörös áron árulnak mindent, a taxisok tízszeres fuvardíjat kérnek, a szállodában külön le kell fizetni a portást, hogy háromszoros áron hajlandó legyen egy szobát kiadni nekik... Mintha mindenki igyekezne a lehető legtöbb pénzt kisajtolni a menekültekből, akik közül egyébként csak a leggazdagabbak jutottak el Európába. Nujeenéket a legidősebb bátyjuk, Shiar segíti anyagilag, aki ismert filmrendező lett Németországban.

Ez a lány több mint 5500 kilométert tett meg kerekesszékkel. Átkelt az Égei-tengeren, a Balkánon, majd Horvátországon át jutott el Németországba, mert a szerb–magyar határon őt is megállította az a bizonyos kerítés. „Az ember azt hinné, hogy egy olyan ország, amely negyedszázaddal korábban még egy vasfüggönnyel volt elvágva Európától, utolsóként építene kerítést azoknak, akiket a háború kényszerített arra, hogy elhagyják a hazájukat” – írja, majd másfél oldalon át elemzi Orbán Viktor migránsfóbiáját. A könyvet az összes világnyelvre lefordították, szóval nem túl jó reklám ez a magyaroknak.

Az utolsó fejezetek arról szólnak, milyen az élet egy normális világban és milyen fantasztikus érzés végre iskolába járni. Ezt a könyvet legszívesebben minden tizenévesnek a kezébe nyomnám. Azzal, hogy miután elolvasták, adják tovább szüleiknek.

Nujeen Mustafa és Christina Lamb: Nujeen. Athenaeum Kiadó, Budapest 2017. 319 oldal.