„Hiszek a fiatalság erejében”

Páczai Tamás felvételeSzemélyesen nem ismertem Kaszás Attilát, de mindig is tudtam, hol van, mit csinál, mi történik vele. Földim, így magam is büszke voltam sikereire. Tetszett, ahogy magabiztosan „belakta” a pesti színházak játéktereit. Közben eltelt huszonkét évad, jött sok-sok szerep, Jászai Mari-díj, és egyéb díjak. Színházi és filmszerepek, és egy énekes CD. Volt Csongor, Don Juan, Háry János, Liliom, Macbeth, IV. Henrik és sok minden más, de mindig leginkább önmaga volt: Kaszás Attila. A Nemzeti Színház tagja. De játszik a Vígszínházban, Erkel Színházban és a Budapesti Kamaraszínházban. A beszélgetés végére rájöttem, miért jó, hogy csak most találkoztunk. Mert nem csak a sikeres színésszel, de már a megállapodott családapával is találkozhattam.

A színpadi szerepeiden is átsüt, hogy nagyon öntörvényű, szabadságszerető ember vagy. A színésznek pedig sokszor meg kell alázkodnia, el kell fogadnia a rendező véleményét, még ha nem is ért vele egyet. Miért lettél mégis színész?

Mert úgy nézett ki, hogy nincs máshoz affinitásom. Bármit kezdtem, mindig kapukba, a saját gátjaimba ütköztem. Ez pedig valamitől működött. Nem a színészet, mert arról fogalmam sem volt. Az ember, amíg nem kezdi el csinálni, addig ugyan azt gondolja, hogy van fogalma a színészetről, de valójában nincs. A színészet más szakma, mint ahogy azt kívülállóként gondoljuk. A versmondással voltak sikereim, de az, hogy mit jelent színésznek lenni, csak a főiskolán derült ki. Sőt, még ott sem. Ott nagyjából fölvázolódott, hogy miből áll ez, ami néha, ha a sors kegyes, művészetté avanzsálhatja magát, mert egyébként szigorúan véve egy szakma. Ehhez persze az kellett, hogy olyan tanáraim legyenek, amilyenek voltak: Horvai István és Kapás Dezső személyében két egészen kitűnő pedagógus kezébe kerültem. Ez volt életem egyik legboldogabb korszaka. Pont attól, hogy először döbbentem rá: nekem ez a dolgom, és azt csinálhattam, amihez kedvem van. Nagyon mámorító érzés, és nagyon mámorító korszak volt.

Ekkor tizenkilenc éves voltál, tele ideálokkal és egészséges exhibicionizmussal, ami sok fiatalt vonz e nehéz pálya felé. De ez ugye nem elég?

Számomra az volt a fontos, hogy nem kellett olyasmivel foglalkoznom, amivel korábban csak kényszerűségből. Például nem kellett rémülten készülni, hogy holnap felelek-e matekból. Boldogan keltem fel. Elkezdtem magam jól érezni a bőrömben, és ez nagyon jó volt.

Az első szerződés könnyen jött?

Nekünk nem volt nehéz dolgunk, mert tizenöten kezdtünk, de csak heten kaptunk diplomát. Akiről úgy gondolták, hogy nem alkalmas, azt időben kirakták. Ez nagyon egészséges volt. Nem tápláltak illúziót azokban, akik alkalmatlanok voltak a pályára. Szerintem nagyon cinikus magatartás az, ami van, hogy negyvenen kapnak diplomát, miközben körülbelül öt színészre van szükség.

Sosem érezted magad „idegennek” itt Magyarországon?

Viccesen szokták mondani, hogy itt van a csehszlovák, de ebben a szűk szakmai körben sosem volt problémám. Otthonosan éreztem magam, sokkal otthonosabban, mint ma.

Mi változott?

Nagyon sok minden. A színész társadalmi megítélése gyökeresen megváltozott. Akkor – és most a puha diktatúra éveiről beszélünk – a színház és a színész privilegizált helyzetben volt. A színésznek szabad volt kimondania olyasmit, amit egy hétköznapi embernek nem. Ezért minden színházi előadás egyfajta cinkos összeesküvés volt, ahol bizony össze lehetett kacsintani a nézővel, és ezt a színésznek szabad volt megtennie. Ettől nagyon szerették, nagyon tisztelték a színészt. A környező országokban sem volt ez másként. A lengyeleknél igazi forradalmak jöttek létre színházi körben. Ott ez a szerep nagyon karizmatikusan kirajzolódott. Magyarországon azért óvatosabbak voltak – maguk a színházat csináló emberek is, meg a politika is –, de a jó előadások hordozták magukban ezt az összekacsintást. Ez mára nagyon megváltozott. Azt szoktam mondani, hogy a színész szabadságszimbólumból reklámhordozóvá degradálódott.

Művészként szinte minden műfajba belekóstoltál, és sikeresen helytálltál. Vannak a színházon túl is feladataid?

Szeretnék például jó apa lenni. Jancsi fiam másfél éves… Hál Istennek megadatott, hogy ilyen szempontból is révbe érjek. Nagyon vártam már arra, hogy teljes családban éljek, mert gyerek nélkül nem család a család. Kellett rá várni, kiböjtöltem, most vihetem a gondját, meg az örömét is.

Másképp látod a világot, amióta apa vagy?

Az ember egyrészt remegve félti azokat az értékeket, amelyek szerint ő próbált élni, vagy amelyek szerint úgy gondolja, hogy érdemes élni. Úgy látom, hogy a világ olyan gyors átalakulási folyamatban van, hogy az ember az evolúciós fejlődésben kicsit lemaradt. Biológiai, szellemi, lelki értelemben egyaránt.

Mik ennek a jelei?

Csak a legegyszerűbbet mondom: mit etetnek meg velünk? Nem tudjuk például, hogy az élelmiszerünk miből áll, hogy hat a szervezetünkre. S ott vannak a környezeti ártalmak, a klímaváltozás, a hihetetlen információáradat, amit nem tudunk feldolgozni. A világot megváltoztatni nem tudjuk, a kihívásaihoz kell felnőnünk testben és lélekben.

Egyszer azt mondtad, hogy az édesapád belerokkant annak a kornak a hazugságaiba, amelyben élt. Mi most jobb korban élünk?

Az édesapám, amikor tizenkilenc évesen belépett a kommunista pártba, hitt egy eszmében. És mindaddig hitt, amíg be nem bizonyosodott számára az ellenkezője. Tőle a hitét vették el. Akik a mai politikát csinálják, azoknak nincs hitük. Én hittem egy szakrális pillanatban, hogy jön a megtisztulás. Ez nem következett be. Ennek nagyon egyszerű okait látom: a fiatalság, a diákság, az egyetemisták nincsenek erre felkészülve. ’56 kapcsán én titkon reméltem, hogy egyszer csak a diákok elözönlik az utcákat, és ők veszik kezükbe az ügyeket, mint akkor tették, de erre, úgy látszik, még nem érettek. Persze, tudom, hogy megfélemlítették őket. Tudom, mert szavaltam volna az ő Kossuth téri nagygyűlésükön, amit lemondtak, mert lemondattak velük. Ez mind lényegtelen, mert egy forradalmi lelkületet nem lehet megfékezni. Nem volt meg ebben a rétegben sem a kellő erő. A többi pedig talmi, mert mind kötődik valamilyen érdekcsoporthoz. Az igazi, tiszta erőforrása a forradalomnak mégis csak a fiatalság. Reménykedjünk, hogy egyszer csak felnyílik a szemük. Addig tegyük a dolgunkat becsülettel. És reménykedjünk.