Kultúra

Győzött nála a magyar dráma

Csak a személyi igazolványában Peter Kováč, a lelke mélyén Kovács Péter. Fordító, dramaturg, forgatókönyvíró, rendező. Füleken született, Losoncon nőtt fel, jelenleg Besztercebányán él. Szakterülete a kortárs magyar dráma.
Szabó G. László

2019. június 29. 15:19

Görgey Gáborral és a Stukker csapatával az Astorka Színházban (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Ő fordította szlovákra Örkény Istvántól a Kulcskeresőket, Görgey Gábortól a Komámasszony, hol a stukker!-t, Spiró Györgytől A kertet, Esterházy Péter utolsó művét, a Mercedes Benzt és még vagy harminc magyar drámát. Nem egyet színpadra is vitt közülük. 2012 és 2016 között, Roman Polák igazgatása idején a Szlovák Nemzeti Színház dramaturgja volt, majd a besztercebányai Művészeti Akadémia stúdiószínházát vezette. Most játékfilmek, televíziós alkotások és dokumentumsorozatok alkotótársaként dolgozik.

Rendezőként először 1993-ban, Turócszentmártonban mutatkozott be, ahol Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című vígjátékát vitte színre, amelyet négy évvel később a pozsonyi színművészeti főiskola azóta legendás csapata, Juraj Kemka, Vladimír Kobielsky, Marián Miezga, Lukáš Latinák és Jakab Róbert vittek színre Peter Mankovecký rendezésében. Hogyan jutott el a frissen lefordított darab ehhez a rendkívüli tehetséggel megáldott csapathoz?
Turócszentmártonban, ahol ugyan-
csak jó színészekkel sikerült létrehoznunk egy remek előadást, és több fesztiválra eljutottunk vele, Juraj Kemka még a főiskolai évei előtt technikusként dolgozott. Amikor aztán a többi fiúval együtt bejutott Martin Huba és Emília Vášáryová osztályába, kellett nekik egy darab, mert az osztály másik fele Anouilh Zenekari próbájával vizsgázott. Juraj felhívott, hogy odaadnám-e nekik a darabot? Mondtam, természetesen. És meny-
nyit kérsz érte? – kérdezte. Semennyit, mondtam. Arra gondoltam ugyanis, hogy eljátsszák háromszor és vége. Tévedtem. Több mint húsz éve töretlen sikerrel játsszák, és már Ausztráliát, Amerikát és Kanadát is megjárták vele. Azóta kapom a fordítói díjat, amióta az Astorka műsorán szerepel a darab. A fiúk ezt viccesen úgy kommentálják, hogy most már évek óta rám dolgoznak. De mondják azt is, hogy életük végéig játszani fogják.

Zólyomban Hanoch Levin Az élet mint olyan című drámáját rendezte meg, Körmöcbányán Spiró Györgytől a Prahot, ősszel Queneau Stílusgyakorlatok című abszurdját állítja színpadra a Stukker-csapatával. Az elmúlt két és fél év alatt inkább filmesekkel dolgozott. Tudatos volt ez a váltás, vagy egyszerűen csak az élet állította másfajta lehetőségek elé?
A pozsonyi Nemzeti Színház prózai társulatától négy év után váltunk meg Roman Polákkal. Ennyi évre szólt ugyanis a programunk. Ezzel a megegyezéssel vállaltuk a munkát. Azt mondtuk: négy év után átadjuk a terepet a fiataloknak. Közép-európai szintre akartuk felhozni a színházat, s ezt, úgy érzem, sikerült is elérnünk. A világ drámairodalmának jelentős darabjai mellett a szlovák klasszikusokat is előtérbe tudtuk hozni, és még arra is büszkék lehetünk, hogy Esterházy Péter a mi felkérésünkre írta meg utolsó darabját, a Mercedes Benzt. A filmesekkel előbb dramaturgként, aztán forgatókönyvíróként kezdtem együttműködni. 2012-ben a kassai Ján Sabol rendezésében készült Robinson és Crusoe alkotótársa voltam, amely az európai társadalmak fejlődésének szürreális képét mutatja meg. Kevés pénzből forgattuk, forgalmazót nem is találtunk, de a televízió kétszer is bemutatta, igaz, késő éjszaka. Aztán elküldtük a DVD-t három európai fesztiválra, és a torinói mustrán az Isabelle Rosselini vezette zsűri Aranyorrszarvú díjjal jutalmazta a filmet. A Casino.sk kiindulópontja Kerékgyártó István színdarabja, a Hurok volt. Elküldtem a művet Ján Sabolnak, és másnap már fel is hívott, hogy ebből filmet kell csinálni. De ezt sem állami pénzből forgattuk. Egy kassai kaszinótulajdonos állt mellénk, aki Csehországban és Szlovákiában is több játékkaszinót működtet. Mi a filmben azt akartuk megmutatni, hogy bár a kaszinók világában is vannak nagy átverések, a politika sokkal piszkosabb játék. Harmadik közös munkánkhoz A kis herceget vettük alapul. Az első filmünket avantgárd alkotásnak tartjuk, a másodikat közönségfilmnek, a harmadik pedig reményeink szerint művészfilm lesz. Mindemellett egy tizenegy részes televíziós dokumentumfilm munkatársa vagyok. Jövőre lesz százéves a Szlovák Nemzeti Színház. Ebből az alkalomból azt a folyamatot szeretnénk megmutatni a nézőknek, hogyan lesz egy ötletből színházi előadás. A darab születésétől a bemutatóig kísérjük el az alkotókat.

Főiskolai tanulmányait Pozsony-
ban, az építészeti karon kezdte el. Miként került később a színház közelébe?
Már Losoncon, a gimnáziumi évek alatt éreztem, hogy a reáltantárgyaknál sokkal jobban érdekel az amatőr színjátszás. Fél évfolyamot végeztem el az építészeti karon, és jó eredményekkel! De amikor megtudtam, hogy a következő évben film- és színháztudományi szak nyílik a színművészeti főiskolán, azonnal jelentkeztem, és fel is vettek. Ezzel el is dőlt a sorsom. Friss diplomával a kezemben Zólyomba kerültem, ott fordítottam szlovákra Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című darabját. Szép előadás született belőle, de már máshogy nyúlnék a darabhoz.

Füleken, ugye, magyar családban született.
Anyukám is, apukám is magyar volt. Negyvenöt után, a kitelepítések idején a szüleim csak úgy tudtak itt maradni Szlovákiában, hogy apukám a Kovácsot Kováčra változtatta. Ennek ez volt az ára. Aztán lehet, hogy volt más is, de mi ezekről a dolgokról otthon sosem beszéltünk. Csak azt tudom, hogy a családunk felét az Ipolyon keresztül ötvenkilós csomagokkal kitelepítették. Később aztán jól alakult a sorsuk Magyarországon, mi pedig, Losoncon élve, gyakran találkoztunk a magyarországi rokonokkal. A legtöbbször a balatoni nyaralójukban vagy nálunk, Fülekpüspökin. A családban természetesen mi is magyarul beszéltünk, de a szüleim szlovák iskolába írattak.

Megviselte?
Azzal kezdem, hogy Losoncon, az utcánk végében két korombeli gyerek lakott. Mindkettőjüket Vlastimilnak hívták. Ők csak szlovákul beszéltek. Amíg nem értettük egymást, betörtem az egyik Vlastimil fejét. Aztán barátok lettünk, és ragadt rám sok minden az utcai szlovák nyelvből. Anyukám azt mondta, az nem elég, és beíratott szlovák iskolába. Később gyakran emlegette: a tanító néni már másnap szólt neki, hogy miért oda adott, nem tudok szlovákul. Épp azért, hogy megtanuljon, mondta az anyám. De volt egy születési rendellenességem, amit sehol nem tudtak kezelni. Elöl volt az egyik vesém. Prágában egy híres sebészorvos aztán vállalta a műtétet. Szeptemberben elkezdődött az iskola Losoncon, egy hónappal később már a műtétre vártam. Októbertől májusig voltam a kórházban. Hatévesen. Csehül természetesen egyetlen szót sem értettem, de gyorsan megtanultam. A kórházból hoztam haza az első bizonyítványomat. Az állt benne: Nagyon jó fiú, minden tantárgyból jeles. Visszaültem a losonci iskolapadba, s amikor megszólaltam, a tanítónő majdnem elájult. Amikor elmentél, nem tudtál szlovákul, most meg csehül beszélsz! 

S a gimnáziumban?
Ott már éreztem, hogy kopik a magyarnyelv-tudásom. Otthon természetesen magyarul beszéltünk, de azt már kevésnek találtam. Szép lassan átállt ugyanis az agyam, a gondolkodásom a szlovákra. Ma már úgy látom, lehet, hogy hiba volt, hogy szlovák iskolába adtak. Ha összejött a rokonság, éreztem, hogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném. Valamivel le kellett küzdenem a szégyenérzetemet. Olvasni kezdtem. Magyar irodalmat.

Közben felvették az építészeti karra. 
Nagyon nem tetszett a műszaki főiskola. Fél évig bírtam, aztán átléptem a színművészetire, ahol már a magyar dráma felé fordultam. A groteszk lett a kedvenc műfajom. Schwajda György Himnuszát 1984-ben Zólyomban pártvonalon betiltották, Zsolnán viszont 1990-ben bemutatták. Turócszentmártonban a Szent családban a járási pártvezetés az 56-os forradalmat ellenforradalomra változtatta. A pozsonyi Astorka a 89-es forradalom napján mutatta be a Himnuszt. Spiró György Csirkefejét ugyan már lefordították szlovákra, de most én is szeretném lefordítani, mert úgy érzem, nálunk most lenne igazán aktuális. 

Fordítói munkájának egyik gyöngyszeme kétségkívül Esterházy Péter darabja, a Mercedes Benz. Kevés drámaíró szeret vagy tud megrendelésre írni.
Bevallom őszintén, nekem elsőre Spiró György jutott eszembe. Vele évek óta szoros kapcsolatban vagyok, és kiváló drámaírónak tartom. Roman Polákkal volt egy konkrét tervünk, hogy neves közép-európai szerzőket kérünk fel, írjanak darabot a Szlovák Nemzeti Színház számára. Sem a cseh, sem a lengyel összefogás nem jött létre ezen a téren, csak a magyar. Szigeti László a pozsonyi Kalligram igazgatója volt, amikor vázoltuk neki az elképzelésünket, s ő rögtön Esterházy Pétert javasolta. Hogy szólítsuk meg őt, hátha vállalja. És igent mondott. Mi hárman, Laci, Roman és én ötleteltünk, ő meg jegyzetelt, sőt meg is kért bennünket, hogy küldjünk neki kis bonmot-kat, amelyek majd inspirálják őt. Péter végül remekül összehozta a darabot. Romannal mi még úgy éreztük, szükség lenne apró változtatásokra, de nem akartuk ezzel terhelni őt. Akkor már nagyon rossz állapotban volt.

És utolsó könyvén, a Hasnyálmirigynaplón dolgozott.
Római parti lakásában találkoztam vele utoljára. Most is úgy jelent meg előttem, mint egy váratlanul kapott jó barát. Mindig őszinte volt. Nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Leveleztünk, nagyokat beszélgettünk. Nagy műveltségű, kedves, kellemes, kifinomult stílusú, nagyon jó humorú úriembert ismertem meg benne. Én egy egyszerű palóc gyerek voltam mellette, de ő ezt soha nem éreztette. Egy picit sem. Felnéztem rá. Mélységes tisztelettel viszonyultam hozzá. De azon a napon, amikor utoljára jártam nála, kijött a házból, és nem ismertem rá. Ő, aki annyira szerette az életet, imádott finomakat enni, zamatos borokat inni, szép volt a haja, a tartása, ott állt előttem lefogyva, egészen megváltozott külsővel. Csak a mosolya, a tekintete volt a régi. Azt akkor is gyönyörűnek láttam. Nagyon megrendített ez az óriási fizikai változás. Ő viszont még abban a helyzetben is megmaradt elegáns úriembernek. Mindenen felülemelkedve úgy állt előttem, hogy a halálfélelem leghalványabb jelét sem fedeztem fel rajta. Megtört sem volt. Nem tudom, hogyan, de megbékélt a Teremtővel. Elfogadta a sorsát. A temetési szertartást barátja, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát celebrálta, és a búcsúbeszédében a Mercedes Benzből, az Úr és Lucifer dialógjából idézett. A család hagyományos temetkezési helyén, a Veszprém megyei Gannán, a 19. század elején épült Szent Ferenc Felmagasztalása nevű bazilikában bent ült az arisztokrata rokonság, az értelmiség pedig kint, a padon, 35 fokban. A temetés végén megszólalt Janis Joplin dala, a Mercedes Benz. Szerintem az egész falu hallotta. Fájdalmas nap volt.

A szerző a Vasárnap munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: Döntetlenezett a DAC a nagymihályiak ellen

Törékeny lelkű tinik az összeomlás szélén

Illegális bevándorlókat fogtak Párkányban

Videón, ahogy két kamion frontálisan ütközik Kecskemétnél

Négyezer embert kellett kitelepíteni Gran Canarián az erdőtűz miatt

Meggyilkoltak egy 38 éves nőt Rimaszombatban, a feltételezett elkövető is meghalt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?