Gyilkosok más személyiséggel

De az a néhány mondatos ajánló olyan témát kínált és akart eladni, amelyre mindig vevő voltam. Ez pedig a klasszikus kriminek az a fajtája, amely egy zárt térben, legtöbbször egy ódon kastélyban játszódik, s valamiféle belső rejtélyes erők mozgatják az eseményeket, szedik az áldozatokat. Ahogy szűkül a kör, a bentlakók közül egyre gyanúsabbá és gyanúsabbá válik mindenki, s maguk az érintettek nyomoznak saját körben, s lassan-lassan mindanynyian lelepleződnek, felfedik saját titkaikat, érdekes sorsukat. Ilyesmit ígért James Mangold rendező is, s ilyesmire tett kísérletet az Azonosság című horrorelemekkel dúsított krimi-robinzonádéval, amelyben egy isten háta mögötti, országút menti elhagyatott, sivár motelben összezár tíz, egymás számára idegen embert: egy limuzin-sofőrt (John Cusack) és utasát, egy lecsúszott, de még mindig sztárallűrökkel élő színésznőt (Rebecca DeMornay), egy zsarut (Ray Liotta), aki egy gyilkost kísér (Jake Busey), egy prostituáltat (Amanda Peet), egy zaklatott viselkedésű ifjú házaspárt (Clea Duvall és William Lee Scott) és egy családot, beteges viselkedésű fiúgyerekkel (John C. McGinley, Leila Kenzle, Bret Loehr). Mindannyian azért indultak útnak, hogy lezárják életüknek egy nem éppen dicső fejezetét, s újat kezdjenek. Csakhogy az égiek közbeszólnak, megerednek az égi csatornák, s a lezúduló víz feláztatja az aszfaltutat, amelyen közlekednek. A tíz utazó egy elhagyatott motelben lel menedéket a megállíthatatlanul zuhogó eső elől, amely csaknem a teljes játékidő alatt borzolja az idegeket. A szakadó eső kitűnő feszültségteremtő kulissza a sorozatgyilkosságokhoz: ezt már a műfaj több darabja is bizonyította, mint az egyik legjobb ilyen opus, David Fincher rendező Hetedik című filmje Brad Pitt-tel és Morgan Freemannel a főszerepben. Ám Mangold esőgépéből még az eső sem meggyőző, hát még a történet mennyire nem. A kezdő kockák egy csúnya országúti baleset képeivel ugyan ígéretesen indulnak, olyanynyira, hogy az alaphelyzet még egy Fargo-féle nyári esős változat lehetőségét is felvillantja, ám abban a pillanatban, amikor egy varrótűbe húzott cérnával öltögetik össze a balesetben súlyos nyaksérülést szenvedett asszonyon a nyílt sebet, ráadásul ettől a nyakvarrástól a kétembernyi művért veszített eszméletlen asszony, csodák csodája, életre is kel, hiteltelenné válik minden további történés. Innentől kezdve az ember nem is keresgél valóságkötődéseket, megérti, csupán hatásvadász fikció alapján halnak meg sorban az eső fogságába esett szállóvendégek. S már azon sem csodálkozna, ha megoldásként valóban azt tálalná a rendező, amit egy helyütt felvet: hogy a kegyetlenebbnél kegyetlenebb eszközökkel és módokon elkövetett gyilkosságokat a motel alatt lévő indián temetőben pihenő holt lelkek követik el. S az egyre fogyó szállóvendégek, akik mindenféle kapcsolatukat elveszítették a külvilággal – mert a régi jó recept szerint beáztak a kábelek, nem működik a telefon, süket a rendőr adóvevője is –, maguk kezdenek nyomozni, keresni maguk között a gyilkost: s próbálják megérteni, miért éppen ők tízen kerültek össze a motelben. A nyomozás során feltárják múltjukat, kiderül, hogy a szállótulajdonos nem is szállótulajdonos, hogy a prostituált, akivel szemben különös averziót éreznek egyesek, gazdagon termő, saját narancsligetről álmodik, hogy a rabkísérő zsaru, akitől a legnagyobb támaszt várták a szállóvendégek, valójában nem is rendőr, hanem rendőrgyilkos fegyenc. Csak egyvalami nem igazán derült ki: hogy ki a sorozatgyilkos? Egy abnormális kinézetű gyerek? Egy abnormális kinézetű férfi, aki az előbbi gyerek felnőtt korában? Vagy a limuzin-sofőr, aki – ha minden igaz – valójában az abnormális kinézetű férfi... Bárki és bármelyikük lehet a rettegett gyilkos, mert a film a pszichológia egyik problémájára, a kettős személyiség misztikájára épít. ĺgy aztán a gyilkos nem is biztos, hogy ott volt a helyszínen, sőt a gyilkos lehet, hogy már meggyilkolta magát, amikor aztán sorozatosan követte el a gyilkosságokat...

Annak, aki a mozitól is az igazat várja, ilyenkor a nagy kánikulában talán arra jó az Azonosság másfél órája, hogy ne felejtse el, milyen az eső. A film ugyanis aligha adja meg a választ azokra a kérdésekre, amelyeket szlogenjében feltesz, vagyis hogy: Lehet, hogy minden döntésünk eleve elhatároztatott? Lehet, hogy nincsenek véletlenek, és a sorsunk előre elrendeltetett? Mint ahogy az ígért eredetiség is jórészt abban merül ki, hogy a lelki vagy mentális zavarok követhetetlen misztikájára építve a hatáskeltésnek legmegfelelőbben kuszálja a szálakat. Az viszont, akit nem zavar, hogy aritmetikai pontossággal és tévedhetetlenséggel nem tudja összerakni a mozaikot, a zuhogó esővel néhány izgalmas fordulatot is kap.