Furcsa mesék furcsa hősei

Ők ketten szarvasok, mutatós agancsokkal, és egyikük mindig nyakkendőt visel, a másik pedig csak normál szarvas. Ezért ha például álarcosbálba mennek, akkor Agancsi nyugodtan öltözhet Nyakkendinek, ez utóbbi pedig semmit sem kell, hogy csináljon, mert máris indulásra kész. De vajon hogyan fogadja a környezetük ezt a változást? Mert a két főhős természete nem változik meg attól, hogy külsőleg felcserélődnek. És vajon hogyan zajlik a semmittevés? Mi történik, ha, csak fekszenek az ágyban, vagy fel-alá járkálnak? Hiszen ez esetben is csinálnak valamit, konkrétan azt, hogy fekszenek az ágyban vagy fel-alá járkálnak…. Ezek bizony filozófiai kérdések, amelyekből bőven akad még Eva Urbanová első mesekönyvében.

A kötet alaposan meglepte a hazai meseszakmát, mivel a szerző teljes vértezetben pattant elő a semmiből, illetve korábban egy múzeum irodalmi felelőseként tengette napjait. Ezért a könyvért, amelynek eredeti címe Jeleňatý a Kravatý, 2021-ben elnyerte a Knižná Revue Elsőkötetes Olvasói Díját. És immár magyarul is elérhető, Pénzes Tímea remek fordításában, a hetényi Anser Társaság jóvoltából.

Az írónő azzal kezdi, hogy amikor még kislány volt, apukája szórakoztató történeteket mesélt neki két szarvasról. A mesék felvidították őt, ha szomorú volt, segítettek neki elaludni, de akár még arra is rá tudták venni, amihez egyébként semmi kedve sem volt, például almaszedésre. És amikor felnőtt, remélve, hogy más gyerekre és felnőttre is ugyanilyen jó hatással lesznek, barátnőjével, Radkával megírták és megrajzolták a történeteiket. Vagyis Urbanová beemel egy mesélőt, az édesapát a történetekbe, úgy tesz, mintha nem is ő írta volna őket. Ez bizony A kis herceg alaphelyzete, amikor egy figura amolyan idegenvezetőként működik a szerző mellett. Innentől aztán elszabadul a fantázia, a két szarvas különböző – gyakran egyszerre elgondokodtató és humoros – helyzetbe kerül. Például amikor egyikük azt javasolja, vegyenek részt az olimpián, azonnal edzeni kezdenek, aztán hetek múltán rájönnek, hogy az olimpián nézőkként, szurkolókként is részt vehetnek, vagyis nem feltétlenül kell strapálniuk magukat.

Az egyik fejezetben mindketten versben kezdenek el beszélni. „Szóval versek! Rímelek, s közben figyelmet keltek? Biztos jó poéta vagyok! Az erdőnek is bókolok – kiáltotta örömében Agancsi”. Aztán elfajulnak a dolgok, a két szarvas képtelen leszokni a rímelésről, „Én beléd fojtanám a szót, komám, nem szeretem a verselést, nem ám – szólt vissza Nyakkendi, és a szája elő kapta a kezét, nehogy újabb rímek bukjanak belőle elő”. Nem árulom el, hogyan oldódik meg a probléma, mert nem akarom lelőni a poént még ma.

A könyvből többek közt az is kiderül, hogyan hagyta abba a dohányzást Nyakkendi, hogyan bizonyította Agancsi az erejét, illetve hogyan szedett Agancsi almát, miközben Nyakkendi aludt, vagy fordítva.A nagy betűkkel szedett rövid szövegek akár arra is alkalmasak, hogy egy hétéves gyerek első saját olvasmányai legyenek. Közben nem a megszokott, mesékben jellemző fordulatokat kapja, bőven van mit emésztenie. De úgy is mondhatnám, hogy nekünk, felnőtteknek jóval több emészteni valónk akad ebben a tíz fejezetben, mint a kicsiknek, akik természetes lazasággal helyezkednek bele a furcsa világba, amelynek szereplőit emberi tulajdonságokkal ruházta fel a szerző, de közben nagyon is megmaradnak állati tulajdonságaik. A kettőt egyszerre láttatni a legnagyobb tudomány, amit meseíró tudhat, és Eva Urbanová tudja ezt, ráadásul folyton ki-kikacsint a történetből, megszólítja az olvasót, számít a véleményére, vagy éppen megszakítja a mesét – ilyenkor apa-lánya párbeszéd zajlik, valahol a múltban, amikor Eva még kicsi volt, és különböző problémáira kerestek közösen megoldást. Az egyik mese egyenesen azzal végződik, hogy: „De ezt a történetet már ismered – mondta apa, és adott egy jóéjt-puszit.”

Radka Čabrádi Tvrdoňová illusztrátornak szintén ez volt az első komolyabb munkája. Fekete-fehér grafikák díszítik a könyvet, aprólékos, realista rajzok, de mindegyiken van valami mesebeli elem is – ha más nem, akkor az irreális méretű szarvak, amelyek leginkább levelekkel teli indákra hasonlítanak – nyitva marad a kérdés, hogy igazi, vagy odaképzelt testrészekről van-e szó. De persze miért ne lehetne igazi az, amit elképzelünk?

A lépten-nyomon felbukkanó jópofa nyelvi játékok fordításáért külön agancsbólintás jár Pénzes Tímeának.