Franciák között is magyar

Festményeit azonban nemcsak a francia (és a magyar) közönség ismeri. Alkotásait Luxemburgtól Los Angelesig, Hongkongtól Miamiig, Szingapúrtól Las Vegasig, Lago di Comótól Tokióig a világ számos pontján magasra értékelik. Friss képeinek albumát is Tokióban adták ki, borítóján kendős-szivaros önarcképével, amely jóvágású, filmszínésznek is beillő, fiatalos küllemű középkorú férfi portréja.

Anton Molnar született világpolgár. Az a típusú férfi, aki nagyon tud élni. Aki bátran szembenéz a sors kihívásaival. Aki tudja, kiben és miben rejlenek a legnagyobb értékek. Szeme van, orra van hozzá, hogy megtalálja. Keresni tud, kutatni, megfejteni és meglelni. Mindez ott van az arcán. Az alkalmazkodás, a beilleszkedés, az idomulás is. Persze csak bizonyos fokig. Az „én”, az ego nem sérülhet. Arra nagyon vigyáz, hiszen abból nyit, abból épít, élményeket, érzelmeket azzal zár. Lenyűgöző varázsú festményein eredeti ízlést, páratlan hangulatokat, szemmel fényképezett tájakat, élő, ízeket és illatokat, zamatokat sejtető csendéleteket tálal. Szívélyes, vendégszerető emberként asztalhoz ültet. Etet és itat. Szavak nélkül kínálgat. Finom gesztusokkal bíztat. Közben elhúz egy függönyt. Kitár egy ablakot. Szabad utat ad a fénynek. Hajnalnak és reggelnek, a gyorsan érkező délnek, a settenkedő estének. „Ugye, szép?” – kérdezi sajátos mosollyal. „Ugye, pompás?” – fokozza. „Ugye, bizsergető látvány?” – hív egy másik világba.

A spanyol utca kövét fehérre marta a nap. A mézillatú párizsi erkélyen táncol a fény. Az olasz tenger partján bódult a délután. Floridából itt egy magányos bója. Fontainebleau kertjeiből egy szűzies csokor. Londonból egy tűzpiros utcakép. Manhattanből egy tölcséres gramofon. Minden él, minden beszél, minden üzen a képeken. Itt egy rácsos ablak, ott egy érintetlen pohár, amott a kocsik zaja. Többdimenziós kompozíciók, érzelmi vegyületek, gasztronómiai ötvözetek egyedi színe?zetű keretbe zárva.

Anton Molnar a legapróbb részletekre is ügyel. Fény és árnyék játékában egy nemes kelme gyűrő?désére. A füstölő szivarvég színeváltozására. Az erdélyi pruszlik mintázatában a hímzés domborulatára. Vörös turbános női feje reneszánsz kori freskókat idéz. Restaurált Csillája a neoszecesszió gyöngyszeme. Mezítelen szerelmesei antik porcelántányérra illenek. Megterített asztalai mellett előbb még jó étvággyal falatoztak, zamatos nedűket ittak eleganciájukra nagyon is adó emberek. A tükör kerete, a kapu díszítése, a kézileg gyártott papír felülete önmagában is műremek. Egy színes madártoll, egy tengeri kagyló, egy őszi levél, egy ezüst evőeszköz önmagáért beszél a képeken.

Míves ábrázolásmód mögött esztétikum és szenvedély, forma és tartalom teljes összeolvadása, erős alapokon nyugvó mesterségbeli tudás és pazar fantázia. Egy nyughatatlan lélek tömör hangulatjelentései, érzéki emlékei, finom vonalakkal megragadott kedélyállapotai olvashatóak le ezekről a sokszor kollázsnak vagy színezett fotónak hitt, festett vásznairól.

Anton Molnar összetéveszthetetlen ízlésvilágát, sajátos szemléletét, gondosan megteremtett tárgyi világát tükrözik a képek. Erdélyi portrésorozatában távoli ősök felejthetetlen arcait. Félbehagyott levelekben lelki morzejeleket. Utazásra kész kofferokban a beléjük erőszakolt múltat s a becsomagolhatatlan jelent.

2004-ben festett képén (Festeni vagy nem) hosszú ecsetekkel a kezében, háttal áll a választ kereső, önmarcangoló, az alkotás kínjaitól szenvedő mester. Félkész művét feketével teszi tönkre. Műve így is provokatív, érzelmeket kavar. Kötetzáró munkájával a hirtelen fellobbanó indulat végzett. Arcát kitépte, teste fecnikben kunkorodik. Csak a köré írt magyar sorok maradtak, bár azok is hiányosak.

„…Alkonyatkor… Az utolsó partot is… Ilyenkor Rád.”

Anton Molnar

Megmártózni képekben is lehet.