Fókuszban a „nemzeti” értékek

JUHÁSZ KATALIN

A visegrádi négyek szakemberei vitatták meg ezeket a kérdéseket a pozsonyi Eurokontext színházi fesztiválon. Mivel bennfentesek és külső szemlélők, azaz színházigazgatók és színháztörténészek is voltak közöttük, a nagyrészt szakmai közönség színes képet kapott a történelmi háttérről és a politikai klímáról. A cseh, a lengyel, a magyar és a szlovák vendég is tartott egy húsz-huszonöt perces bevezető előadást, majd vita következett, melyet Roman Polák rendező, a Szlovák Nemzeti Színház prózai társulatának igazgatója vezetett.

Egy szakmai csörte

Polák februárban azzal hívta fel magára a nemzetközi szakmai közvélemény figyelmét, hogy nem fogadta el a budapesti Nemzeti Színház vitatott módon kinevezett igazgatójának meghívását egy fesztiválra. A Szlovák Nemzeti Színházat Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi adaptációjával hívta meg Budapestre Vidnyánszky Attila, Polák viszont a jelenlegi magyar színházi élet helyzetére hivatkozva kikosarazta.

Ezek után nem meglepő, hogy a jelenlevők főleg kettejük szópárbajára voltak kíváncsiak. Vidnyánszky úgy fogalmazta meg krédóját: a Nemzeti több mint pusztán egy színház; önmagán túlmutató intézmény, amelyen keresztül egy nemzet megfogalmazza önmagát, így olyan feladatai vannak, mint a pusztuló nemzeti nyelv ápolása. Ezzel szemben Polák úgy véli, nem kell félteni a nemzeti nyelvet, mivel az nem pusztul, hanem folyamatosan alakul és változik, ami a természetes fejlődés velejárója.

Mítoszok itt és ott

Míg a magyar Nemzeti Színház nem a hétköznapi valóságot igyekszik leképezni, hanem azon felülemelkedve, a metaforák szintjén ábrázolja a valóságot, a pozsonyi teátrum azt tartja elsődleges küldetésének, hogy kérdéseket tegyen fel, gondolkodásra késztesse a közönséget, és szembeforduljon a minden oldalról ránk ömlő igénytelenséggel és giccsel. Míg Budapesten hősöket és mítoszokat akarnak teremteni, Pozsonyban épp a mítoszok lerombolása a cél.

A vitába bekapcsolódó Karsai György magyar színikritikus szerint a Vidnyánszky Attila nevével fémjelzett elmúlt év során egészen másfajta rombolásnak volt tanúja a szakma. A korábbi, Alföldi-féle rendkívül sikeres repertoárt egy az egyben kidobták a budapesti Nemzetiből, a 14 új előadásból tízet maga Vidnyánszky rendezett, és bár az előadások színvonalát nem lehet megkérdőjelezni, a teátrum a regnáló hatalom hátszele és támogatása miatt számos hidat felégetett maga mögött. Világos, hogy a jelenlegi magyar kultúrpolitika fontosabbnak és többnek látja a Nemzeti Színházat más színházaknál, és bár Vidnyánszky szerint a politikusok nem szólnak bele a repertoárba, az egy évadban játszott előadások számát azért megszabják a busás támogatás fejében. Ez egyébként nálunk is így van, sőt, a Szlovák Nemzeti Színházban a bemutatók számát is megszabja az állam, különös tekintettel a hazai szerzők műveinek százalékarányára. Roman Polák ezt „pragmatikus beavatkozásnak" tartja, és örül annak, hogy a nagypolitika ideológiai szinten nem szól bele a repertoárba.

Meghívás – másodszor

Egy dologban azért egyetértett a magyar és a szlovák teátrum igazgatója: a nemzeti színházak a történelem során ebben a régióban mindig is valami ellen küzdöttek, és konkrét értékek mentén működtek. Ezt a vitadélután cseh és lengyel résztvevője is számos példával támasztotta alá. Dariusz Kosiński, a varsói Színházi Intézet igazgatóhelyettese kiemelte: volt idő, amikor Lengyelországban csak a színházakban lehetett büntetlenül lengyelül beszélni. Jan Tošovský, a Cseh Nemzeti Színház fiatal dramaturgja pedig a színház társadalomkritikai szerepét hangsúlyozta előadásában, amelynek végén feltette a kérdést: mi van akkor, ha már semmi sem veszélyezteti az adott nemzet fennmaradását, azaz mi a feladatuk a nemzeti színházaknak a huszonegyedik században? Szerinte elsősorban az, hogy jó előadásokat hozzanak létre. A lengyel kolléga szerint a színháznak akutális viták, párbeszédek terepének kell lennie, és mindenképp reflektálnia kell a kor problémáira.

A hallottak alapján úgy tűnik, Vidnyánszky Attila egyedül maradt véleményével, amelyet úgy foglalhatnánk össze, hogy a nemzeti színháznak a létező világok legjobbikát kell közvetítenie a közönség felé, pozitív gondolatokat serkentve. A vita végén a budapesti Nemzeti Színház igazgatója ismét meghívta a pozsonyi társulatot, ezúttal egy Dosztojevszkij-darabbal. Polák előbb kitérő választ adott, majd kijelentette, hogy szívesen elmennek Budapestre, ha ama bizonyos rendezvénynek nem lesz politikai kontextusa.