Európán innen és túl – egy rosszabb és jobb időket is megélt nagymama monológja

– Karácsony óta nem voltatok nálam. És akkor is, épp csak jöttetek és mentetek. Ha fölhívtok, nem bírjátok kivárni, amíg végigmondom a mondatot, közbevágtok, mert siettek, mindig „éppen” mentek valahová.

– Nagymama, ne morgolódj már annyit – vág közbe az idősebbik unoka. – Születésnapod van, elő a jókedvvel! Nézd, milyen szép szvettert vettem neked, s ezt már a saját fizetésemből.

– Igazán nagyon szép, de annak jobban örülnék, ha gyakrabban látogatnátok.

– Nagymama, tudod te, hacsak tehetjük, eljövünk, de azt is tudod, hogy van a munkával: annak kell állnia az első helyen. Pedig hidd el, százszorta inkább hozzád jönnék, mint a munkahelyemre – pedig nem is a legrosszabb hely –, mert téged mindennél jobban szeretlek.

Ez a huncut gyerek megint szíven találta szavaival a nagymamát. Megint elhallgattatta, pedig a nagymama három hónapon át mondogatta magában, hogy márpedig most kipakol. Szó szerint azt tervezte, hogy alaposan leszidja őket, megmondja a véleményét, hogy csak rohannak, hajszolják a pénzt, emellett hálátlanok, szívtelenek. De ez a Bandi gyerek, ez nagyon ért a nagymama nyelvén. Mindig leveszi a lábáról. Legalább egy kicsikét duzzogok még, gondolja magában a nagymama, s ennek jeléül félretolja a szép új szvettert.

– Nagymama, ne csináld! Vesd le ezt az öreget! Ilyen kopott, szakadt szvetterben akarsz te Európába menni?

– Bandi gyerek, Bandi gyerek! – így indul a várhatóan hosszabb terjedelmű szóáradat. Mert amikor a nagymama hatalmas sóhajtásokkal kísérve mondja ki valakinek a nevét, akkor biztos, hogy azután komoly elmélkedés, mély fejtegetés következik. – Ne legyek én semmi jónak az elrontója. Ne vegyétek úgy, hogy talán ellenzem az előrehaladást. Csak hát én már annyi mindent megértem!... Nem nagyon vágyom az újra, a változásra. Életem leghőbb vágya az volt, hogy a kitelepítés után újra hazatérhessek a falumba. Hála a jó Istennek, ez megadatott nekem és a családomnak. Visszajöhettünk Csehországból, s akkor azt mondtam, hogy nem is vágyhatom többre. Na azt azért mindig az imáimba foglalom, hogy ti egészségben, békességben éljetek...

Hanem ez az Európa! Hát azért félek egy kicsit. Mert, ugye, a szimpatizánsok abban reménykednek, hogy sok jót hoz majd a számunkra. Én meg attól tartok, hogy az emberek nem fognak egyik napról a másikra megváltozni. Márpedig mindennek az alapja az ember. Vagy azt akarjátok mondani, hogy májustól kedvesebb lesz a boltos Mari a vevőkhöz, vagy hogy a buszjárat nem fog kihagyogatni? Hogy ne is mondjam! Január végén be kellett mennem Újvárba a korai busszal, vérvételre. Hát a busz egyszerűen nem jött. Pedig sokan vártak rá, akik Újvárban dolgoznak. Mindenki kétségbe volt esve, a volkswagenesek majdnem sírtak mérgükben, mert hogy az ilyen könnyelmű hiányzás nagy anyagi veszteséget jelent számukra. Aztán hazajöttem, telefonáltam a nővérkének, hogy most mit tehetünk. Mondta, hogy menjek be másnap. Akkor meg ő nem jött, mert elaludt, s lekéste a buszt. S az egész poliklinikán nem akadt egy jótét lélek, aki vért vett volna tőlem. ĺgy aztán háromszor kellett reggel ötkor kelnem, s a hideg télben autóbuszoznom. És nehogy azt higgyétek, hogy a buszban leülhettem. Dehogy! Az ülőhelyek mind foglaltak voltak. S olyan fáradt volt mindenki, amint lehuppantak az ülésre, azonnal el is aludtak.

Én nem tudom, mi történt az emberekkel. Vagy durvák, vagy közömbösek egymáshoz. Azért régebben ez nem volt így. Miféle Európa lesz ebből? Nekem igazán mindegy, mi elvagyunk a Morzsival most is, elleszünk ezután is. Csak titeket féltelek. Mostanában azért imádkozom, hogy jobbra forduljon a sorsotok. Nemcsak a tietek, hanem az egész világ sorsa. De az a rengeteg erőszak, amit a tévében meg a rádióban mondanak... Hogy messze mentem Európától? Nem hiszem. Ha kimegyek a kapun, itt is ilyeneket hallok: betörtek az iskolába, kirabolták a kocsmát, valakit megvertek, leütöttek... Azt már ne is mondjam, hogy a szomszéd fiatalasszony hetente legalább kétszer alszik nálam a kislányaival, mert ilyen időszakokban jön rá a Rudira a rapli. S ha legalább aludna szegény, de végigsírja az éjszakát. S nincs rá mód, hogy megszabaduljon attól az átkozott munkakerülőtől. Persze, nem mindenki munkakerülő. Nagyon is szeretnének az emberek dolgozni, de nem jut mindenkinek munka. ĺgy aztán nehéz boldogulni. Itt ez a szegény Pista a harmadik szomszédból. Egész életében buszvezető volt. Most meg elbocsátották – három évvel a nyugdíjazása előtt. Mi lesz vele és a családjával? Ott az a két ügyes gyerek. Mindketten egyetemisták. Hogy fognak megélni az anyjuk fizetéséből? Hogy ösztöndíjjal? És tudod te, mi az ösztöndíj az apai keresethez képest? És el tudod képzelni, mit él át az ember, ha így elbánnak vele? Igen, másokkal is elbánnak. Hát éppen ez az, ami aggaszt. Az a rengeteg csalás, lopás, szélhámosság! Hogyan létezik, hogy a szélhámosoknak olyan jól megy a soruk, a rendes embernek meg nincs becsülete? Hiába igyekeznek néhányan előretolni az ország szekerét, ha a többség csak a maga malmára hajtja a vizet.

Hát ez az, ami nyomaszt engem, s ez a nyomás olyan erős, hogy nem tudok tőle derűlátó lenni. De azért szorítok. Ti talán megéritek, hogy tényleg megváltoznak az emberek, s akkor már valóban jobbra fordulhat a világ sorsa.