Én vagyok a kézirat

Faludy György és fiatal felesége, FannySomogyi Tibor felvételeAz idős költő a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya meghívására érkezett a Csallóköz szívébe, előző este pedig Komárom városában látták vendégül. A rendezvényre fiatal felesége, Fanny asszony is elkísérte a Mestert. Gyurka bá beszélgetőpartnere a dobogón Kozári Réka, a Magyar Televízió képernyőjéről ismert műsorvezető volt. A beszélgetés bevezetőjeként három Faludy-vers hangzott el, a helyi középiskolás diákok jóvoltából. Diszkrét bájt kölcsönzött az irodalmi estnek, hogy még mielőtt a színpadra lépett volna a vendég, a háttérből kedvesen türelmetlen szavai hallatszottak: „és mikor köszönthetem a kedves hallgatóságot?” Ez az apró baki, talán nem is volna szabad bakinak neveznem, egy csapásra szétoszlatott minden esetleges kételyt, Faludy valóban szívesen jött el közénk és hálásan fogad minden érdeklődő tekintetet.

Megtudhattuk például, hogy a magyar irodalom legnagyobb élő klasszikusát családi kapcsolatok fűzik a Felvidékhez. Atyai nagyapja szélmalmot üzemeltetett Zsolnán, főként ezért, de egyebek miatt is gyakorta megfordult tájainkon. A harmincas években például a Szép Szó című folyóirat szerkesztőségével járt Komáromban. Nevelőapja, a nemzetközi jog professzora, Vámbéry Rusztem, a dunaszerdahelyi születésű Kelet-kutató, Vámbéry Ármin fia volt, aki a családi legenda szerint Viktória angol királynő Buckingham palotabeli lakosztályában látta meg a napvilágot. „Ha szabad így mondanom – folytatta kedvenc szófordulatával a költő – a jogtudós Vámbéry minden eszközzel, tréfával, gúnnyal és szatírával is az igazság ügyét szolgálta.”

A közönség tapssal jutalmazta már-már vallomásszámba menő kijelentését, melyben Csallóközt a magyarlakta vidékek egyetlen nagy szigetének nevezte, mely rendíthetetlen magyarságával hű maradt a nemzethez. A világjárt költő távoli földrészek hangulatát lopta be a művelődési házba, és beszélt azokról az időkről is, mikor az igazságot megírni, akár versben is, nemzetgyalázásnak minősült, beszélt író- és költőtársakhoz fűződő viszonyáról, a legtöbbet azonban – nem véletlenül – a mókamester Karinthy Frigyesről. A neves íróval leggyakrabban egy közös ismerősük József körúti lakásában találkoztak. Egy alkalommal Karinthy elváltoztatott hangon felhívta örök jó barátját, Kosztolányi Dezsőt, és az esztergomi nőegylet nevében felkérést intézett hozzá, tartson felolvasást az unatkozó dámáknak. Az Üllői úti fák költője csak addig vonakodott, míg – mennyire jellemző a mindenkori költőkre – az ismeretlen hang nem ajánlotta fel számára a megtisztelő százpengős fellépési díjat. Mikor – hirtelen támadt érdeklődésétől vezéreltetve – afelől érdeklődött, mégis mi volna a feladata, Karinthy immár a saját hangján egész egyszerűen közölte vele: „hát a színpadon mögém állsz, és kinyalod.” Erre hatalmas nevetés csattant fel a kagylóból, a beszélgetés hallgatói ebből már sejthették, a két galád irodalmi nagyság bizony összebeszélt, hogy csínytevésükkel elszórakoztassák őket.

Szóba kerültek azonban tragikus, sorsfordító események is Faludy életéből. Elmesélte egyebek mellett emigrációja körülményeit és kiváltó okait. Kétszer hagyta el az országot, először a második világháborút megelőzően, 1938-ban. A világégéskor az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgált, kereken három évig. A legnagyobb meglepetés azonban hazatérésekor várta; erre az időszakra így emlékezett: „Sokan haragudtak rám, amiért emigráltam, még többen, mert hazatértem.”

A recski büntetőtáborban eltöltött évekről elmondta: „Agyondolgoztattak minket, az őreink rejtegették előlünk a halottakat. Rendkívül hosszú volt egy-egy nap, hat hónapig ültem a fogdán. Tudtam, hogy csak akkor élem túl, ha verseket írok. Papír és toll nélkül a fejemben írtam a verseimet, negyven sort minden áldott nap, így én lettem a kézirat. Az egész élet tragikus volt, nehéz szavakat találni rá, ott kristályosodott bennem a gondolat, az életnek nincs egyéb célja, mint hogy megpróbáljuk megtalálni a boldogságot, az apró örömöket a világban. Abban a nehéz időszakban is igyekeztem meglátni a jót, és ha kellett, biztató hazugságokkal vigasztaltam szenvedő társaimat. Bolondítottam magamat, hogy boldog vagyok, hogy boldog legyek, egyébként az emberek többsége önvédelemből így cselekedett. Későbbi, 1956-os emigrációm szinte elkerülhetetlen volt, akkori feleségem cikkeket írt a rettegett államvédelmi osztály, az ÁVO ellen. Az én tevékenységemet szintén nem szívelte a kommunista hatalom. Nyilvánvaló volt, hogy rövid időn belül lecsuknának, ezért a távozás mellett döntöttünk. Akkoriban szörnyű idő következett a magyarokra. A lelkemre hallgattam.” Négy évtizedes bolyongás után Faludy György 1988-ban tért haza végleg.

A széles olvasóközönség körében aratott sikeréről elmondta, a kategorikus őszinteségben rejlik a válasz, az örömet adó tisztességben és leplezetlenségben, mely meglehetősen szokatlan, mégis nagy hatást vált ki. Megtudhattuk azt is, jelenleg sorrendben immár harmadik önéletrajzi kötetén dolgozik. Mindennap ír a mai napig, erejét a közönség és fiatal felesége – kacsintott hamiskásan – szeretetéből meríti. Végezetül még hozzáfűzte: „Ha valamit kívánhatnék a sorstól, hát csak azt kívánnám, bárcsak fiatalabb lennék pár évvel.”