„Én szabad ember vagyok”

Juhász Katalin, a Magyar Intézet munkatársa, valamint Vámos Miklós és Németh Gábor az estenFotó: MKKIVámos Miklósnak eddig 28 kötete jelent meg, Legutóbb az Utazások Erotikában (Ki a franc az a Goethe?) című regénye. A Lehetetlen? című televíziós talkshow-ja nagy népszerűségnek örvendett, napjainkban pedig az Alexandra Könyvesházban vezet saját irodalmi klubot Vámos klub néven, melyben a kortárs magyar irodalom jeles személyiségeit faggatja – ezeket a kellemes, emberi hangú beszélgetéseket a Duna Televízióban is láthatja az irodalomkedvelő közönség. Arról, hogy Vámos Miklós jól kérdez, már sokszor meggyőződhettünk. Most arra kaphatott választ a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete székházának nagyszámú közönsége, hogy milyen interjúalany a népszerű író.

A beszélgetés másik érdekességét az adta, hogy két olyan író találkozott az esten, akik különböző stílust képviselnek a mai magyar irodalomban. Vámos Miklós realista szerzőnek vallja magát, Németh Gábor pedig posztmodern. Vámos szerint a realista szerzőnek az a szándéka, hogy bármiről ír is, az hasonlítson arra, amit maga körül lát. Őt szavai szerint mindig az foglalkoztatta leginkább, hogyan viselkedik az ember kis szociális csoportban: óvodában, iskolában, párkapcsolatban, dinasztiában… A realista író, mondta, megfigyel egy embercsoportot, és „leírja”. Minden idők legnagyobb realista írójának Lev Tolsztojt tartja. Ezzel szemben a posztmodern íróknál „a szöveg olyan, mint egy élőlény, amely elkezdi élni a saját életét, és siklik, úszik, mint egy mélytengeri hal”. Úgy véli azonban, hogy az irodalomban, ebben a nagy tengeri akváriumban nagyon jól megférnek egymás mellett a különböző halfajták.

Vámos szerint abból adódnak a gondok, hogy a kritikusok mindig meghatároznak egyfajta „köve?tel?ményt”, és aki attól eltér, az nem jó. De, mint megjegyezte, ez régóta így van a magyar irodalomban, „minden dekádban a lobogóra tűznek valakit”, volt Móricz-, Déry-korszak. „Amikor én elkezdtem írni, Örkény volt a lobogó, így én is »Örkény-novellákat« írtam eleinte” – árulta el. Vámos Miklós korán kezdett publikálni, huszonöt évesen kétkötetes ifjú író volt, „wunderkind benyomását keltettem”, mondta, és nem vette észre, amikor ez az állapot egyszer csak elmúlt, és „jöttek a Péterek” (Esterházy és Nádas).

Csalódással vette tudomásul, hogy az, ahogyan ő gondolkodik a prózáról, kiment a divatból. Ez komoly válságot okozott nála, egy időre az írást is abbahagyta, Magyarországról külföldre utazott, és „csupa olyasmivel foglalkoztam, amihez nem értek”. Vámos Miklós azt állítja, semmi baja a posztmodernnel, s a saját pozícióját így látja a mai magyar irodalomban: „Én vagyok a 20. század Jókaija. Jókai el akarta mondani egy század legnagyobb sztorijait. Nekem is hasonló a célom. Szeretném, ha az olvasók pontosan, élesen emlékeznének az általam rajzolt portrékra.

Németh Gábor arról faggatta kollégáját, hogy születnek a regényei, mi alapján dől el, milyen témából, mikor és milyen megformálásban születik meg egy Vámos-mű. „Nekem gondolatok vannak a fejemben, vagy nevezhetjük mondanivalónak is. Úgy érzem, ha van mondanivalóm, amit valamilyen szinten meg tudok írni, az olvasónak picit jobb lesz” – mondta. Az írói stílusa kapcsán megjegyezte: „Az én írásaimnak nem a mondat a lényege, hanem minimum a bekezdés, vagy egy egész oldal, és lehetnek benne nagyon sz.r mondatok.” De, árulta el, nem olyan szándékkal ír, hogy az olvasó egy-egy mondata felett megálljon, és elismerően felkiáltson: Hűha, ez aztán tud írni! „Amikor prózát kezdtem írni, felesküdtem az élőbeszédre. Köznapi nyelvből akarok katedrálist építeni. Lehet, hogy hatalmas bukás, amit csinálok, de ezt választottam” – árulta el.

Írói pályájának egyik érzékeny pontja a kritika, amely szavai szerint nem szereti őt. Vámos Miklós minden róla szóló kritikát elolvas, és természetesen rosszulesnek neki a bíráló szavak (de melyik írónak nem?), de ha a kritikus érthetően, tényekkel érvel, elfogadja. Azt viszont nem szereti, ha egy kritikában olyasmit rónak fel neki, ami nincs konkrétan kapcsolatban a bírált könyvvel.

A nem túl kedvező kritikák ellenére sem cserélne azonban egyetlen magyar íróval sem. „Vámos Miklósnak lenni jó dolog – állítja. – De az életemben az irodalom csak egy szelet. Írtam 28 könyvet, ebből 5 nagyon rossz, érdekes módon ezekre nem kaptam rossz kritikát. Könyveim eltartanak, külföldön is megjelenek. Egy tévéműsorba is belecsöppentem. Sikerült két családot alapítanom. A legjobb pillanatokban sikerült külföldön élnem. Ha úgy döntök, ma is bármikor kiköltözhetnék külföldre. Én szabad ember vagyok.” Emellett úgy véli, legfontosabb az egészség, és nagy szerencséjének tartja, hogy eddigi élete folyamán nem igazán volt beteg, soha nem volt kórházban, ami szerinte legalább két-három Nobel-díjat ér. Természetesen tesz is azért, hogy egészségét őrizze: mind a mai napig sportol, teniszezni és evezni jár. Konkrét munkával bevallása szerint kevés időt tölt, nem az az író, aki nap mint nap órákon keresztül az íróasztalánál tölt: „Az élet és irodalom párharcából inkább az életet választom.”

Németh Gábor azt is megkérdezte kollégájától: ha a születésnapi asztalához három embert hívhatna meg, akár élőt, akár holtat, kik lennének azok. „Két asztalra lenne szükségem – hangzott a válasz. – Az elsőhöz Tolsztojt, Márquezt és Csehovot ültetném.” A másik asztalhoz koncentrációs táborban elpusztult nagyapját és nagyanyját, valamint homonnai születésű dédapját ültetné, akiket nem ismerhetett személyesen…