Életerő a kelet-európai filmnek

Ferzan Özpetek a legjobb rendezés díját és a fesztivál nagydíját vehette átČTK-felvételLars von Trier, az európai és az amerikai filmszínészek új istene, aki Hullámtörés című filmjével 1996-ban Dániából hódította meg a világot (ő rendezte az Európát és a Táncos a sötétbent is), háromórás munkájával, amely egy képzeletbeli amerikai hegyi faluban, Dogville-ben játszódik a harmincas évek gazdasági válsága idején, sokak szerint hatalmas lépést tett előre, mások szerint viszont ugyanakkorát hátra. A Dogville ugyanis sokkal nagyobb szellemi rokonságot mutat a stilizált, brechti színjátszással, mint magával a filmmel. Trier ugyanis arról mondott le, amitől mozi a mozi. „Rátalált” egy útra, amelyen nem könnyű követni. Megszállott híve kell hogy legyen az, aki hozzá hasonlóan nem érzi fontosságát a valós tájnak, környezetnek, aki számára egyáltalán nem zavaró, hogy mindaz, amiről a filmben szó esik, valójában meg nem jelenik – csupán jelzésekben. Egy hatalmas filmgyári stúdió padlóján fehér vonalakkal jelöltek ki szobákat, házakat, utcákat, tereket, s ezek között közlekednek a színészek úgy, mintha reális helyszíneken játszanának. Tíz percig még érdekes is lehet a látvány, de fél óra után – még ha több szereplős is a történet – rettenetesen unalmas. Akár ülve is megjeleníthetnék a sztorit, csak hát az is mi lenne? Film aligha. Legfeljebb filmszalagra vett „színházi olvasópróba”. Cannes-ban nem nyert a film. Sokan nem is értették a zsűri döntését, miképpen hagyhatta figyelmen kívül Trier páratlan ötletét. Karlovy Vary zsűrije megúszta a színvallást. Itt ugyanis versenyen kívül vetítették a filmet.

Nyolcadik alkotásával vett részt az idei versenyben Kim Ki-duk, a 43 éves koreai rendező, aki minden munkájával az erőszak, az emberi megalázás ellen emel szót. Parti őrség című remekét saját forgatókönyve alapján készítette az Észak- és Dél-Koreát elválasztó határövezetben, ahol mindenre elszánt katonák élesre töltött fegyverrel várják képzeletbeli ellenségeiket. A helyi lakosok már szinte gúnyt űznek belőlük, egy fanatikus tizedes azonban annál inkább „teljesíteni” akar. Ha egy civil átbújik a szögesdrótok között, az felettesei szemében nem lehet más, csak kém, elfogásáért pedig több napos szabadság jár. ĺgy válik áldozattá egy huszonéves srác, aki barátnőjét követve átlépte a kijelölt határvonalat. Éjszakai szeretkezésük közepette halálos sorozatot kap az őrség fanatizált katonájától, aki később beleőrül tettébe. De ugyanez történik a lánnyal is, aki szétlőtt szerelmét ölelte magához. A szörnyűséges éjszaka után Ophéliaként bolyong a tengerparton, ahol egy nap fél tucat katona megerőszakolja. Kim Ki-duk filmje lüktető, sodró erejű alkotás, gyönyörű operatőri munkával. Nyers, kegyetlen jeleneteivel úgy szól az erőszak ellen, ahogy csak a legjelesebb rendezők tudnak szólni. Filmje, erős társadalomkritikája és a hadseregben zajló féktelen brutalitás miatt, Koreában nem tartozik az év legnépszerűbb mozidarabjai közé, külföldön azonban, akárcsak a rendező korábbi alkotásai, ez is rengeteg új hívet szerez az általunk nem igazán ismert távol-keleti ország filmművészetének.

És harmadikként még egy meglepetés: Andrej Mihalkov Koncsalovszkij nemcsak legfrissebb opusát, a Bolondokházát hozta magával Karlovy Varyba, hanem új szerelmét, Julija Viszockaját, aki a film főszerepét alakítja. Julija Viszockaja nincs több harmincévesnél. Koncsalovszkij hatvanhat. És (hatodszorra!) ismét apa lesz. Boldogságát nem is leplezi, állítása szerint lélekben legalább húsz évvel fiatalabb.

Orosz–francia koprodukcióban forgatott filmje, a Bolondokháza 1996-ban az orosz–csecsen háborús övezetben, fizikai és szellemi fogyatékosok körében játszódik. Előbb a csecsenek, rögtön utánuk az orosz katonák foglalják el a házat, miközben a lakók élik mindennapi életüket. Illetve csak élnék, mert a robbantások során velük is történik egy s más. Koncsalovszkijt azonban nem a páciensek sorsa érdekli, hanem maga a helyzet, anélkül, hogy állást foglalna. Nem tartja többre egyik tábort sem, mert úgy érzi: a háborúban nem győztesek és vesztesek vannak, hanem halottak. A ház lakói közül Zsanna az, aki a legközelebb kerül a nézőköz. Eleinte ugyan megmosolyogtató, ahogy örökké Bryan Adamsről álmodozik (a neves popénekes fel is tűnik többször a vásznon), később azonban, amikor csecsen „vőlegénye” magára hagyja, a néző álma folytatását kívánja Zsannának.

Meglepetések a fesztivál záró estjén, a díjkiosztás során is voltak. Legelőször is az, hogy Ferzan Özpetek filmje, a Szemközti ablak három komoly elismerést nyert. A legjobb rendezés, Giovanna Mezzogiorno révén a legjobb női alakítás díját és Kristály Glóbuszt, tehát a nagydíjat is ez a film vitte el. Igaz, a legjobb női alakítás díját csak megosztva kapta a fiatal olasz színésznő (a francia Sylvie Testud a Félelem és remegésben nyújtott játékáért nyert el ugyanezt az elismerést), de szakmai körökben sokan még így is megkérdőjelezték a zsűri döntésének helyességét. Bizonyára nem tűnne „túldíjazottnak” Özpetek egyébként nagyszerű filmje, ha a Dal egy elveszett fiúért című ír alkotásnak is jutott volna valamilyen elismerés Karlovy Varyban. Erről a megrázó erejű filmről azonban valahogy megfeledkezett a nemzetközi zsűri. Különdíjat és a filmklubok nemzetközi szövetségének elismerését kapta az orosz Nagymama (Babuszja). A legjobb férfi alakítás díját a svéd versenyfilm, a Régi, új, kölcsönkért és kék egyik főszereplője, Björn Kellman vehette át. Különdíjjal jutalmazta a zsűri Szilágyi Andor első rendezését, A Rózsa énekeit is (hangsúlyozva Ragályi Elemér remek operatőri munkáját), a francia–japán összefogásban készült Félelem és remegés rendezője, Alain Corneau pedig a legjobb forgatókönyv díjának örülhetett.

Nem ment haza üres kézzel a koreai Parti őrség és A haver című norvég film rendezője sem. Kim Ki-duk Karlovy Vary városának díját, Morten Tyldum pedig a közönség díját vehette át. Kim Ki-duknak azonban jutott egy rangosabb elismerés is, a nemzetközi filmkritikusok díja, amely egyértelműen azt jelzi, ez a különös tehetségű rendező már most beírta nevét az egyetemes filmművészet nagykönyvébe.

Jiří Menzel és Stephen Frears után az amerikai Morgan Freeman – akit mi elsősorban A hetedik című filmből, Brad Pitt partnereként ismerünk – is életműdíjat kapott.

Magát a fesztivált pedig a záróünnepség utolsó perceiben Andrej Koncsalovszkij „díjazta”, mégpedig a következő szavakkal: „Köszönöm Karlovy Varynak, hogy fesztiváljával a kelet-európai filmet élteti”.

Ennél nagyobb elismerést nem is kívánhatna a jövőre immár harminckilencedszer jelentkező rangos rendezvény.