Egyetlen titka van: remekül ír

Az érzelem definíciójához tartozik, hogy akaratunkon kívül születik meg bennünkMiloš Fikejz felvételeMilan Kundera regényeit azonban ő sem fordíthatja választott hazája nyelvéről az anyanyelvére. Nincs rá engedélye.

Mert Kundera a másik cseh író a francia fővárosban. Ifjabb kollégája 1985-től él Párizsban, Kundera tíz évvel korábban már Rennes egyetemén tanított. Csehszlovák állampolgárságától 1978-ban fosztották meg, de három évvel később már francia útlevele volt. 1990-ig csehül írt, 1970-ben született regénye, a Nevetséges szerelmek azonban hamarabb látott napvilágot Franciaországban, mint az akkori Csehszlovákiában. És ugyanez a sors várt Az élet máshol van, a Búcsúkeringő, A nevetés és felejtés könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége és a Halhatatlanság című regényeire is. 1993-tól franciául ír. Az Elárult testamentumok, a Lassúság, az Azonosság és a Nemtudás mind a mai napig meg sem jelent csehül. Kundera nem akar időt veszíteni a fordítással, másokban pedig nem bízik. Magyar fordítói elé szerencsére nem gördít akadályokat. E tekintetben aztán el is vagyunk kényeztetve rendesen. Nem így a csehek. Nekik marad a sajnálkozás. Paradox helyzet: épp az az író fosztja meg őket a nagy élménytől, akire valóban büszkék lehetnek. Ouředník többek között Jarryt, Queneau-t és Beckettet népszerűsíti szülőhazájában, Kunderát azonban az ő tudása is hidegen hagyja.

Furcsa ember, mondhatja bárki.

Valóban az.

Michel Fournier francia író szerint „médiafóbia” gyötri. Az interjút sem szereti. „Az újságíró olyan kérdéseket tesz fel, amelyek csak neki érdekesek, nekem nem – morfondíroz. – A válaszaimból csak azokat a részeket használja fel, amelyek jól jönnek a rólam alkotott képéhez. A saját szótára szerint fogalmaz, a gondolkodásának megfelelően, amely biztos, hogy nem egyezik az enyémmel. Az interjú megjelenik. Azzal vigasztalom magam: gyorsan elfelejtik. Tévedés. Idézni fognak belőle. Sokan és sokszor. Hogy ezt mondtam, meg azt mondtam. Közben sem ez, sem az nem az én állításom, s ezt még a szőrszálhasogató egyetemi professzorok sem látják át.”

Interjút tehát nem várhat tőle senki. A fotóit is visszavette a világ képügynökségeitől, mert egyiken sem tetszett magának. Hiúság? Rejtőzködés? Figyelemfelkeltés? Mindegyik és egyik sem. Kunderát a műveiben kell keresni. Ott áll a történetei mögött. Titka pedig csak egy van. Az, hogy jól ír. Annyira jól, hogy már kétszer is közel állt a Nobel-díjhoz. Hogy még mindig nem kapta meg, azon el lehet töprengeni.

Brünn, Prága, Rennes, Párizs. Ez Kundera útja a világirodalomba. Brünnben született és huszonöt éves koráig ő maga is úgy gondolta: zeneszerző lesz. Édesapja a Janáček Zeneakadémia rektora volt, fiát ő maga tanította meg zongorázni. Született is jó pár opus M. K. szignóval, de az ökölvívásban és a képzőművészetben is ígéretes tehetségnek bizonyult. Rajzolt és szobrászkodott, grafikái színházi műsorfüzeteket színesítettek. 1953-ban jelenik meg első (verses)kötete, amellyel nagy feltűnést keltett. De még nagyobb elismerést hozott számára az 1967-ben kiadott A tréfa, amelyből egy évvel később, Jaromil Jireš rendezésében film született. Philip Kaufman A lét elviselhetetlen könnyűségét álmodta filmre 1987-ben, azóta viszont ezt az utat is lezártnak tekinti. Nem adja beleegyezését egyetlen regénye filmre viteléhez sem. Még annak ellenére sem, hogy a műfajnak ő maga is megszállottja. Prágában, a filmművészeti főiskolán rendezést és forgatókönyvírást tanult, a hatvanas évek első felében pedig docensként világirodalmat tanított.

„Klubhangulatban zajlottak az órái – idézi fel a múltat Jiří Menzel. – Rengeteget tanultunk tőle. Amit nem kaptunk meg a gimnáziumban, azt általa bepótolhattuk. Tíz évvel volt idősebb nálunk, de nem éreztük, hogy időben fölöttünk jár. A regény fejlődéstörténetéről is érdekes előadásokat tartott. Ő már akkor népszerű, állami díjas költő volt. Okos, művelt, kellemes ember. ĺrt ő elkötelezett verseket is, amelyeket később nagyon szégyellt. Bennünket ez egyáltalán nem zavart. Azzal sem törődtünk, hogy tagja volt a pártnak. Mi szerencsések voltunk e tekintetben. Megengedhettük magunknak azt a luxust, hogy nem lépünk be a pártba. Ki tudtunk térni az elvárások elől. A Nevetséges szerelmekkel és A tréfával Kundera teljesen lenyűgözött bennünket. ĺrt két színpadi művet is. Nem szereti egyiket sem. A Kulcstulajdonosokat a Nemzeti Színház mutatta be Otamar Krejča rendezésében, a Badarságokat a Divadlo na zábradlí. Amióta Párizsban él, filozofikusabban és főleg összeszorított fogakkal ír. Az első oldalak még felszabadultságról és örömről beszélnek, aztán egyre inkább úgy érzem: erőnek erejével tudja csak befejezni a könyvet. Lehet, hogy tévedek, vállalom. Nagy felelősségtudattal nem könnyű írni. Ha Párizsban járok, mindig meglátogatom. Ő is feljár hozzám, ha (titokban) Prágában van. Jó megjelenésű, vonzó férfi. Fiatalon is jóképű volt. Bolondultak érte a nők, és ő élt is a lehetősé-gekkel. Egyszer, egy közös barát-nőnk... na, de ezt mégsem mesélhetem el! Maradjunk annyiban, hogy értett a nők nyelvén. Tudta, mi kell nekik. Ami viszont még ennél is fontosabb: remek író. Minden pontot, minden vesszőt százszor meggondol. Amilyen pedáns a küllemét illetően, olyan pedáns a mondatszerkezete is. A tréfának mindig nagy mestere volt. Mivel április elsején született, a dátumnak metafizikus jelentőséget tulajdonít. Házasságlevelét a barátja aláírásával hitelesítette, az ő nevét pedig a két tanú egyike vetette a hivatalos papírra.”

Csehszlovákiát, Francois Mitterrand közbenjárására, 1975-ben hagyta el. A rennes-i egyetem vendégprofesszora lett, ahol szláv irodalmat adott elő. ĺrni továbbra is csehül írt. 1986-ban jelentette ki magáról először, hogy francia író, amikor megjelent első franciára fordított műve, A regény művészete.

„Engem nem zavar, hogy franciául ír, mint ahogy az sem, hogy lélekben már rég elszakadt Csehországtól – jegyzi meg Jiří Menzel – , az a fontos, hogy ír és nagyon jól ír.”

Sokan másképpen vélekednek. Haraggal ítélkeznek. Kunderát azonban mindez egyáltalán nem zavarja. Könnyű szívvel halad az útján.

„Ha csehül beszélek, csak úgy dől belőlem a szó. Ha franciául, átgondoltabban fogalmazok. A francia nyelvvel még ma is olyan a viszonyom, mint tizennégy éves koromban Greta Garbóval. Szerelmesen epekedtem utána, és bár tudtam, hogy elérhetetlen számomra, annál szenvedélyesebb vágyat éreztem iránta.”

Bár a Nobel-díjat még nem kapta meg, életművéért a michigani egyetem tiszteletbeli díszdoktorává választották. De megkapta az Európa-díjat, a Francia Akadémia, a The Independent legnagyobb elismerését és a Herder-díjat is.

„Európa olyan civilizáció hírében áll, amely az észen alapszik – írja. – De ugyanígy állíthatjuk róla azt is, hogy a szentimentalizmus civilizációja. Létrehozta azt az embertípust, akit én homo sentimentalisnak nevezek. A homo sentimentalis értékké emelte az érzést, s mivel mindannyian szívesen dicsekszünk az értékeinkkel, hajlamosak vagyunk kimutatni az érzéseinket. Az érzelem definíciójához tartozik, hogy akaratunkon kívül születik meg bennünk, sőt gyakran az akaratunk ellenére. Abban a pillanatban viszont, amikor érezni akarunk (eldöntjük, hogy érezni akarunk), az érzés már nem érzés, hanem az érzés imitálása, bemutatása. Amit általában hisztériának nevezünk. Ezért a homo sentimentalis (vagyis az az ember, aki az érzelmet az érték rangjára emelte) valójában ugyanaz, mint a homo hystericus.”

Szellemes megállapítás.

De szellemes az életben is, nemcsak a papíron.

Pár évvel ezelőtt egy Beckett-darab előadása után fedezte fel valaki a prágai Nemzetiben. Oda is lépett hozzá. Megszólította.

– Jó estét, Kundera úr, nagyon örülök, hogy látom. Megkérhetném, hogy...

– Ne haragudjon, én nem az vagyok, akinek gondol.

– Dehogyisnem! Én azonnal felismertem.

– Bocsássa meg, uram, ön hatalmasat téved!

– Kundera úr, miért mondja ezt?

Mire az író levette a szemüvegét, közelebb lépett elszánt olvasójához, és úgy sziszegte a fülébe:

– Azért, mert nincs kedvem beszélni magával!

Hogy ki volt a „megsebzett”? Egy angolul beszélő dán egyetemista. A csehek közül ugyanis senki nem fogott gyanút, hogy aki ott szivarozik a közelükben, az nem más, mint Milan Kundera.

Számukra ő van – és még sincs.