Egy fénysugárban vagyunk együtt

Az örök elmejátékosMarkovics Ferenc felvételeHa csak a Szindbádot adta volna a mozinak, ezt a Krúdy novellái alapján forgatott, lírai hangulatú és festői képvilágú játékfilmet, akkor is azt mondhatnánk: filmrendező ennél többet nem adhat. Csaknem tíz évvel a Szindbád után forgatott azonban egy másik játékfilmet is: a Csontváryban a művészi önmegvalósítás, a feladatvállalás sorsproblémáit dolgozta fel, rövidfilmjeiben, az Elégiában, a Capriccióban, az Amerigo Totban, a Tisztelet az öregasszonyoknak címűben, az A piacerében élet és halál tematikáját értelmezi emberi világunk minden szépségét felsorakoztatva. Két film között rajzolt és festett, könyveket illusztrált, hangjátékokat és színdarabokat rendezett, s hangosan álmodott. Reneszánsz ember volt, mítoszt teremtő és önmaga sorsában mítosszá váló huszadik századi magyar próféta. Huszonöt éve, hogy meghalt, alkotásaival viszont azóta is jelen van életünkben. Itt van, mint elmejátékos, örök csillagászként kémleli az eget, itt van, mint régi idők vértanúja, de az ő hangja szól a pacsirta dalában is.

Sára Sándor ugyan csak egy játékfilmben dolgozott vele, a Szindbád operatőreként, jó barátként azonban gyerekkorától ott állt mellette.

„Valóban én ismerem a legrégebben Zolit, hiszen mezítlábas, klottgatyás kölyökként jöttünk össze először – villantja fel személyes emlékeit. – A Galga patakot próbáltuk elrekeszteni, hogy ott legalább annyi víz legyen, hogy úszni tudjunk. Az egyik fiúcsapat Domonyból jött, a másik Ikladról. A domonyiak között volt Zoli, az ikladiak között voltam én. A rekesztés sikerült, legalább félméteres víz összejött, és amikor ezt elértük, akkor kitört a háború a két falu fiataljai között, mert mindkét csapat kizárólagosan akarta birtokolni a vizet. Ami hol az egyik, hol a másik csapatnak sikerült. A lényeg az, hogy mindannyian megtanultunk úszni, még ha csak kutyául is, és háľistennek voltak olyanok, akik ebből a Galga érből elúsztak egészen az óceánig, mint Zoli, Huszárik Zoltán barátom is. Aki kamaszodó gyerekként sem volt befelé forduló, hiszen velünk együtt élte a falusi gyerekek életét. Ősszel teheneket őriztünk, kukoricát sütöttünk, néha, a két csapat tagjaiként véres ütközeteket vívtunk, kővel dobáltuk egymást, parittyáztunk, később meg jöttek a híres Iklad-Domony rangadók. Zoli balösszekötő volt, vékony, különös mozgású gyerek, kicsit kígyószerű, felfelé irányuló mozgással. Mindig vagánykodtunk, a meccsek is általában bicskázással végződtek. Zolinak a kézügyessége is megmutatkozott már akkor. Jól rajzolt, szépen festett.”

A két vízrekesztő később az aszódi gimnáziumban találkozott, ahol a magyar irodalmat, a magyar történelmet életre szólóan megtanították velük, sőt még művészettörténetet is tanultak, ami akkoriban még nem volt természetes.

„Zoli három évvel felettem járt, tehát hamarabb került fel Budapestre. Felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ami a későbbiek során nekem is bátorítást adott. De mire engem is felvettek, ő már nem volt ott. Kitették őt, mert a szülei kuláklistára kerültek. 1959-ben vették vissza szégyenteljes eljárással. Abban az időben ismét rengeteget voltunk együtt, hol a Balázs Béla Stúdióban, hol azoknál a festőknél, akiket kiközösített az akkori kultúrpolitika. 56 után bennünk is volt egyfajta passzív ellenállás, hogy nem veszünk részt a filmművészetben, persze aztán rájöttünk, hogy ezt hosszú ideig nem csinálhatjuk, hiszen akkor annyi filmet sem készíthetünk, amennyi végül is megadatott. A Groteszk című vizsgafilmjében dolgoztam együtt először Zolival. Ez egy festőről szólt, aki önarckép formájában a hátán hordja saját magát, felszáll egy vonatra, s azt hiszi, távoli tájakat jár be. Aztán jön a reggel és kiderül, hogy ugyanott van, ugyanazon a pályaudvaron, ahol felszállt a vonatra. Akkoriban így éltünk: azt hittük, hogy utazunk, de mindig ugyanott ébredtünk fel. Álmaink voltak csupán, amelyeket nagyon ritkán és nagyon nehezen lehetett csak áttenni filmre.”

Ugrunk az időben. Huszárik Zoltán a Szindbádra készül, s nem tágít. Az operatőri munkára Sára Sándort kéri fel, aki hosszasan vonakodik, míg kimondja az igent.

„Mondtam neki, hogy ezt nem vállalhatom, még akkor sem, ha rosszat csinálok neki. Tudtam, hogy az előkészületek során ebben is sokat dolgozott Tóth Janóval, aki előzőleg jó néhány rövidfilmjét fényképezte. Közöltem Zolival: neki kell ezt is fényképeznie. Azzal is érveltem, hogy én nem nagyon ismerem Krúdyt. Ami nem volt teljesen igaz, de hát kifogásokat kellett találnom. Azt is mondtam: azért sem dolgozhatunk együtt, mert három hónapos ösztöndíjat kaptam Franciaországban. Zoli erre azt felelte: Rendben, megvárlak! Én pedig azt válaszoltam: jó, de csak akkor, ha nem találsz más megoldást. Megjöttem, és egy kora reggel megjelent nálam Zoli, különös és nagyon kedves mosolyával bedugta a fejét 14-es társbérletünk szobájába, és csak annyit mondott: Megvártalak. És elkezdtük a filmet, ami mindegyikünk számára nagy kaland volt, mert mindannyian Szindbádok lettünk. A munkamegosztás az volt köztünk, hogy Zoli foglalkozott a színészekkel, én meg a képpel. Igyekeztem kitalálni, merre megy a próba iránya, dél körül aztán jeleztem, vége a próbálkozásoknak, fel kell venni a jelenetet. Zoli sok esetben csak a vetítőben látta, hogy éppen milyen kép született, s ez az abszolút bizalom jele volt a részéről. Selmecbányán, Bártfán és további közép-szlovákiai helyszíneken is forgattunk, ha megtetszett valahol egy fasor vagy egy falrészlet, kitaláltunk egy oda illő jelenetet. Nagy kedvvel és nagy örömmel készült a film, ez volt az utolsó együttműködésünk, de majdnem volt egy közös halálunk is. Aszódra mentünk, az alma materbe, hogy a Szindbádról beszélgessünk a közönséggel, amikor belénk jött egy autó, eléggé tönkrevágta a kocsimat, mi kisebb sérülésekkel megúsztuk, de az ankétra nem tudtunk elmenni. Ott volt viszont a két mama, ők megtartották, az én édesanyám és Zolié, akit az idén temettünk. Ott, a domonyi temetőben a tisztelendő úr felidézte Zoli végső búcsúztatásának napját, amely szeles, hideg, borús nap volt, de egy pillanatra fénysugár vetült a sírra. Úgy gondolom, azóta is egy ilyen fénysugárban vagyunk együtt Huszárik Zoltánnal.”

Az utolsó együtt töltött napra nem emlékszik Sára Sándor. Nem tudja felidézni. Sokáig nem is tudta elképzelni, hogy többé nem találkoznak.

„Zoli mindig úgy eltűnt, aztán váratlanul előbukkant. Elmúlt egy hét, egy hónap és nem jelentkezett, aztán hirtelen feltűnt. Nem volt utolsó nap. Már rég eltemettük őt, és én még mindig vártam, hogy egyszer csak kinyitja az ajtót, bedugja a fejét, és azt mondja: Itt vagyok, mi újság? Kedves, elmondhatatlanul kedves ember volt Zoli, mindenkit levett a lábáról, nőket és férfiakat egyaránt. Amikor a Csontváryt forgatta, nem lehettem mellette, mert a saját játékfilmemmel voltam elfoglalva. Nem hiszem, hogy soha többé nem találkozunk. Még vár ránk a folytatás...”