Egy amerikai tiszt odisszeája Japánban

Amiként annak idején Oliver Stone nagy vihart kavart háromszoros Oscar-díjas filmje, A szakasz (1986) Amerika lelkiismeretének megszólalása volt Vietnam miatt, illetve Vietnam felé, Az utolsó szamuráj Amerika lelkiismeretének megszólalása is lehetne az indiánok kiirtása, rezervátumokba kényszerítése miatt ugyanúgy, ahogy Japán miatt, ám akár a globalizáció miatt is. Történelmi ballépései miatt ugyanis Amerika is szokott mea culpázni a filmvásznon. Vannak hollywoodi rendezők, akik olykor-olykor kiengedik a szellemet a palackból. Mint Edward Zwick is tette Az utolsó szamuráj című filmjével. Zwick már egyik korábbi sikeres filmjében, a Brad Pitt főszereplésével készült Szenvedélyek viharában (1994) is erős társadalomkritikai vénájáról tett tanúbizonyságot, megmutatva, hogy az üzleti érdekeket támogató politikával szemben elvéreznek a családi vagy törzsi kötelékek. Erről is szól Az utolsó szamuráj, amikor a rendező azt a témát emeli fókuszba, hogy a japán feudalizmusból, a szamurájok világából kiemelkedett japán üzletember az amerikai katonai erőkkel szövetkezik, hogy megdöntsék a császár hatalmát. Mégpedig azért, hogy e szövetséggel a gyarmatosító Amerikai is jól járjon – fegyverekkel üzleteljen Japánnal –, és a kiemelkedni vágyó japán üzletember is hatalomhoz jusson. Edward Zwick részben arról készít filmet, hogy az amerikai és a japán kapcsolatok miképpen maffionizálódnak. Ám amiként a Szenvedélyek viharában is láthattuk, Zwick tud olyan nagy feneket keríteni a központi téma köré, hogy a lényeges mondanivalóról eltereli a szót más irányba, becsomagolja valamiféle romantikus mesébe, így aztán a kritikai vonal is belesüllyed egy látványos, fordulatos kalandfilmbe. Ez történt Az utolsó szamurájjal is, ezért nem tudott átütően megszólalni benne az amerikai lelkiismeret, s a film ezért nem képes azzá válni, ami esetleg lehetett volna: az elszámolás filmje. Ehelyett lett belőle egy látványos hősavató történelmi eposz, lenyűgöző, hatalmas statisztériát felvonultató csatajelenetekkel. Amelyekben úgy születnek a hősök, hogy mezítelen mellel is szembeállnak a golyószóróval, mert úgy érzik, megvédi őket a hitük, törzsi hagyományaik titokzatos ereje. A szamurájok lelke, ami nem más, mint mindenható kardjuk. S e lélek – a kard – erejében bízva a tradicionális japán törzsi életformáért vérüket is képesek ontani, hogy megvédjék eredetüket az Amerika által kínált civilizációval szemben. Ehhez nem másvalaki vezeti őket, mint az indiánüldözésben meghasonlott Algren (Tom Cruise) kapitány. Aki a szamurájok között a lelki nemességet keresve hosszú odisszeája során olyannyira szembekerül gyarmatosító amerikai múltjával, hogy Katsumoto, az utolsó szamuráj (Ken Watanabe) oldalán felveszi a harcot az amerikai veszedelemmel, egy olyan karddal vezetve a csatát, amelyben a régi és az új harcos lelke egyesül. A harc szép hollywoodi csavarral a könnyzacskók elleni támadással végződik, mivelhogy megoldásképpen az eszmei igazság győz az amerikai túlerővel szemben.

Tom Cruise-zal kapcsolatban sokan úgy jósolták, ezúttal tuti biztos számára az Oscar-szobrocska, állítva, soha ilyen alakítást még nem nyújtott. Tény, hogy a férfivá érett Cruise-on igencsak dolgozott a maszkmester és a mesterfodrász, hogy amikor kell, gondosan ápolt legyen a borostája, meg szexisen az arcába omoljon dúsított haja, s mint mindig, ezúttal is mesteri koreográfia szerint mozogjon. Ám ezt nem igazán értékelték az amerikai filmakadémia tagjai, hiszen még csak jelölni sem jelölték a díjra. Helyette viszont Ken Watanabe került be – megérdemelten – a díjra jelölt legjobb mellékszereplők közé. Az utolsó szamuráj ezenkívül három szobrocskáért is versenyben van: a művészeti rendezés, a hangtechnika és a jelmeztervezés kategóriákban. Ezekben a kategóriákban valóban értékes a film.