Égig érő fa, szaladó ujjakkal

„Olyan gazdag, bánattal és örömmel teli fantasztikus életem volt, amitől én nem lehetek boldogtalan, csak boldog.” Somogyi Tibor felvételeEzzel aztán helyzetbe is hozta magát – színésznőként, mintha csak roncsderbizett volna. Átült, oda, ahonnan többen látták. Én pedig hátulról kaptam őt telibe. De mielőtt leült volna az új helyre, a szemembe nézve odasúgta, mintegy kiszólva a szerepből: „elnézést, hogy hátat fordítok”. Még erre is odafigyelt. Psota Irén nemcsak színésznőként nagy, hanem emberként is. Érző érintéssel adta a tudtomra, hogy ne izguljak, amikor az aurájától szinte transzba estem, s remegő hanggal azt meséltem neki, hogy milyen meghatározó élmény volt számomra a Ház a sziklák alatt utolsó jelenete. Gyerekként hosszan sírtam, hogy a púpos Terát lelökték a szikláról, és szörnyethalt. Aztán később újra megjelent a képernyőn ugyanabban a történetben, s én értetlenkedtem, hogyan létezik ilyesmi, hiszen évekkel korábban meghalt, lelökték a szikláról. „Drága, mondta ő nevetve, maga olyan beleélős, mint az anyukám. A film premierjén annál a jelenetnél, amikor a tragédia előszele már benne van a levegőben, a sötét moziban felkiáltott, hogy jaj, az Irént lelökik.”

Aztán a pozsonyi Magyar Intézetben, miután megsürgette munkája közben a fotósunkat, mondván, „ha viselkedem, nem igazán én vagyok”, majd megtudakolta a közönségtől, hogy „értenek jól, drágák?”, sok apró kulissza mögötti részletet megtudtunk Psota Irénről a Szabó G. László kérdéseire adott válaszaiból. Olyanokat, hogy akkorra – mikor a Ház a sziklák alatt moziba került – Pszótából, mert matematikatanára Pszótának szólította, már Psota Irén lett, s egy ország tanulta meg helyesen ejteni a nevét. Köszönhetően talán annak, hogy nem volt villamospénzük, nem tudott elmenni Lakner bácsihoz, s nem tékozolta el nála a tehetségét. Annyira nem, hogy egyszer az Ipoly moziban ülve, saját filmjét, a Csárdáskirálynőt nézve, sírógörcsöt kapott. „Úgy zokogtam, mint a pengős malac, mert meg voltam róla győződve, hogy tehetséges vagyok.” A síráshoz minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy akkor éppen munka, vagyis szerep nélkül volt. Ismerősei meghívására el is utazott Spanyolországba, ahol egy bikaviadalon olyan haragra gerjedt, hogy leköpte a torreádort – mesélte Pozsonyban –, mert nem bírta elviselni a kegyetlenséget. „Gyerekek, ne beszéljünk erről, egyenlőtlen játék” – fordult a közönséghez a Magyar Intézetben. Sokat utazott, de szerencsére amiatt nem kellett a világot járnia, mert nem foglalkoztatták. Be is vallja: „olyan gazdag, bánattal és örömmel teli fantasztikus életem volt, amitől én nem lehetek boldogtalan, csak boldog. Az egész életem nagyon szép volt.” Nem is értettem-értettük, miért közölte később, hogy „sajnálom, de nem értem fel az égig, én magasabb fának képzeltem magam. Nem nőttem elég magasra, most már nem is fogok.” Ez nem így van, mindannyian tudjuk. Hiszen tanúi voltunk-vagyunk annak, hogy voltak „nagy berekedései”. Ahogy mesélte, a Kurázsi mama néma lányaként minden este berekedt. „Dobolás közben azt kiabáltam magamban, hogy ébredjetek, ébredjetek, jönnek a katonák, és minden este berekedtem.” És tanúi voltunk-vagyunk annak, hogy voltak „nagy halálai”. Mint a Margarida asszony várszínházbeli előadása. „Az nagy halál volt, felülről láttam magam, ahogy feküdtem az ágyban”– jellemzi azokat az estéket, amelyeken a Margarida asszonyt játszotta. Halál a Roncsderbi is. Hiszen Psota Irén, aki „nem szereti a közepest”, csak így tud színésznő lenni. A „halálba” torkolló őrülettel. „A Macskajátékban és a Csütörtöki hölgyekben, amelyben együtt játszottunk, Törőcsik Mari nevetett rajtam, anynyira élvezte az őrületet”. Pozsonyban az is kiderült: nagyságuk „egy tőről” fakad. „Marival olyan típusok vagyunk, hogy beleugrunk a kútba, és ki tudunk mászni belőle” – mondta.

Könnyedebb dolgokról is hallottunk. Olyanokról, hogy fiatalabb korábban egy számmal kisebb cipőt viselt, s elkezdtek szaladni a lábujjai, így most mindkét lábán van egy-egy „szaladó ujja”. Hogy olykor-olykor drámai szerepben is kibukott belőle a komika. Amikor – ahogy ő nevezi – a „furcsa zsenivel”, az „ágas-bogas mesebeli fával”, Kiss Manyival játszottak együtt komoly problémákat boncolgató drámában, s Manyikának szerepe szerint azt kellett mondania, „milyen sápadt vagy”, mire ő az egyik előadáson a színpadon hátat fordítva, kifestette magát pirosra. Arra is mutatott példát, hogy „nyelvújítással” miként tud helyzetet menteni, amikor nem jut eszébe a szöveg. Dajka Margithoz fűződő kapcsolatáról is mesélt, és valahogy úgy fejezte be a mondatot, hogy jó volt a viszony rajongó és gágigá... gigágá... rajongács... között. Mi több, abba a titkába is bevont bennünket, pozsonyi közönségét, hogy nemcsak a színpadon éli meg a „nagy halált”, a szerelem utáni csalódáskor is. Történt egyszer, hogy egy ilyen helyzetben elutazott a Tátrába „meghalni”. A mély drámát akkor is feloldotta a komikum: ugyanis ahogy bolyongott a hűs fák alatt, kizökkentette mély bánatából egy érdekes felfedezés. „Egyszer csak azt vettem észre, hogy makkokon lépkedek” – mesélte.

Megszokhattuk Szabó G. László élő beszélgetéseiből, hogy nincs szüksége a külsőségeket emelő, képernyőről ismert show-elemekre ahhoz, hogy színessé, meghitté tudja tenni a találkozásait. Nyitottságától, attól a mindenkit megigéző intelligenciájától, amellyel közeledik az emberek, a nagy művészek, sztárok között, attól az alázattól, amelylyel meghajol a tehetség előtt, attól az értékrendtől, amellyel az egyszerű, de a nagyszerűt szolgáló emberi vonásokat bontja ki riportalanyaiból, felfénylik beszélgetőtársa életpályája. Psota Irénhez is közelebb vitt bennünket.